Országonként vannak nyelvek – az állatok is máshogy „beszélnek”?

Lehet hogy neked is eszedbe jutott már, lehet hogy nem, de vajon hogy van ez? Az emberek területileg más-más nyelvet beszélnek, az állatoknál is így van, vagy ők egy az egyben megértik egymást bárhová kerülnek?
Azt lehet tudni, hogy a kutya mindenütt ugat, a kecske mekeg, a madár csiripel, a marha bőg.
Na de mindenütt egyformán, nincsenek külön nyelveik, valami eltérés, valami más….?

Bár első hallásra nekünk embereknek lényegében azonosnak tűnik minden, több állatfajnál megfigyelték, hogy az egymástól távol élő csoportok hangadása igenis eltér egymástól. Nem úgy, mint nálunk, hogy külön nyelvek alakultak ki, inkább valami olyasmi, mintha tájszólással beszélnénk.

Ott vannak a madarak, kiváló példa. Ugyanis az énekes madarak nem ösztönszerűen énekelnek, hanem környezetéből szedi fel dallamokat. Ezért aztán ugyanannak a fajnak más vidéken élő csoportjai más dallammal, ritmussal, hangmintákkal kommunikál.
Ezek alapján egy énekesmadár énekéből az is kideríthető, honnan származik.

De nem csak a madarak „beszélnek” tájszólással.

A kardszárnyú delfineknél, vagyis az orkáknál a családi csoportoknak saját hangkészletük van. Ezek a jellegzetes hívások generációkon keresztül fennmaradhatnak, vagyis nem pusztán öröklött hangokról van szó, hanem valamilyen kulturálisan továbbadott „beszédmódról” is. Egymástól tanulnak. És mivel állandóan egymás között vannak, ezért nem csoda, ha külön „nyelvjárás” alakul ki náluk.

Na meg ott vannak a kecskék, ők is képesek egyfajta közös akcentust kialakítani. Ez úgy bizonyították, hogy azoknak a kis kecskéknek, gidáknak a hangja, akik együtt nevelkedtek, idővel mind jobban hasonlított. Ez még akkor is így volt, ha nem testvérek voltak.
Tehát fontos köztük, hogy milyen közösségben nőnek fel.

Érdekes, de egy magyar, vagy mondjuk egy francia szarvasmarha hangja is más – gazdájuk hanghordozásához alkalmazkodnak.

De mi a helyzet a kutyával?

Vajon másképp fejezi ki magát egy mondjuk japánban élő kutya, meg egy magyar, vagy más európai országban élő?
Végeztek ezzel kapcsolatban kísérletet, mely érdekes eredménnyel zárult.

Egy japán és angol nyelvi környezetben élő Shiba Inukat figyeltek meg e téren, és mérhető különbséget talált a kutyák hangadásában.
A japán környezetben élő kutyák hangja nagy átlagban magasabb volt, és gyorsabban ugatott, vakkantott, mint az angol nyelvi környezetben élő társaiké.
Hasonló különbséget találtak a gazdák beszédében is. Nem csoda, ha ismerjük a japán és angol nyelvi különbségeket.
Ez a vizsgálat felveti azt a lehetőséget, hogy az emberi környezett hosszabb távon kutyánk hangadására is hatással lehet.

Más kérdés, hogy persze ettől még egy Japánban, vagy a világ bármely pontján élő másik kutya ugyanúgy megérti egymást, ez az eltérés inkább valamiféle tájszólásként értelmezhető.
És persze az is segíti őket, hogy a kutyák unem csak ugatással kommunikálnak. A testtartás, a fülek és a farok helyzete, a mozgás, a tekintet, a szagok, a morgás vagy éppen a játékra hívó mozdulat mind része a „nyelvüknek”. Ezeknek az alapjai közösek, ezért a Föld két ellentétes pontján élő felnőtt kutya is nagyon gyorsan megérteti magát a másikkal.

Valószínűleg az is számít, hogy a házikutyák történetük során rengeteget vándoroltak és keveredtek az emberrel együtt. Nem alakultak ki évezredekre teljesen elszigetelt kutyakolóniák, melyek saját, más fajtársak számára érthetetlen „nyelvet” fejleszthettek volna ki.

Ausztráliában már érdekesebb a helyzet. A hosszabb ideig elkülönülten élő dingók hangadása bizonyos dolgokban eltér a házikutyákétól, és jellegzetes kutyákétól eltérő ugatásból és vonyításból álló hangokat is használnak. Ez azt mutatja, hogy hosszabb elszigeteltség valóban alakíthatja egy kutyaféle kommunikációját.

Mégsem lesz belőle olyan nyelvi szakadék, mint amikor két ember egyetlen közös szót sem beszél.

Talán inkább úgy képzelhetjük el, mint amikor egy borsodi, meg egy zalai ember találkozik. Más a hangsúly, más lehet néhány szó, szóvégződés, és akár a hanghordozás is, ennek ellenére kis odafigyeléssel gond nélkül megértik egymást. És minél többet vannak együtt, annál jobban hasonlít egyik beszéde a másikéhoz.

Ezek alapján feltételezhető, hogy az állatoknál is létezik egyfajta „tájszólás”, ha nem is külön nyelv területenként. Egy nagy társaságban élő, tanulékony fajnál kifejezetten izgalmas lehet az a folyamat, ahogy a környezet alakítja „nyelvi” kommunikációjukat.

Fotó: Pixabay/Pasja1000

Megosztás
Sándor F.
Sándor F.