Régen falun nagy hagyományai voltak a vendéglátásnak. Íratlan szabályok működtek, és mindkét fél maximálisan próbálta betartani az elvárt szabályokat.
Épp azért, mert elvártak voltak – szóval ha áthágták őket, arról a közösség tudomást szerzett, és az nem vetett jó fényt az illetőre.
Egy biztos, a közeli rokonság, gyermek, szülő nem számított vendégnek, ők mindenféle jelzés nélkül érkezhettek, ez mai napig teljesen természetes.
De ha kicsit távolabbi rokon volt, akár már családos testvér érkezett feleséggel, gyermekekkel, nekik illett előre jelezni, hogy mikorra várják őket. Ennek több oka volt. Nemcsak azért, hogy készülhessenek a vendégfogadásra – persze az is fontos lehetett. Lényeges volt az is, hogy ne tervezzenek fontos munkát akkorra.
Ha megérkeztek, illett őket úgy igazán vendégül látni.
Egy biztos: nem volt szokás levétetni a cipőt, csizmát. Persze tisztára törölték, ha kellett, de épp az volt a lényeg, hogy ha ők a konyhából a szobába papucsban is jártak be, a vendégnek mindent lehetett.
Mára ez a szokás annyiban maradt meg, hogy a vendég a bejáratnál általában levenné a cipőjét. Egyfajta gesztus lenne, amelyre aztán másik gesztus érkezik. Ilyenkor kifejezetten jólesik, ha a gazda azt mondja, hogy hagyja, menjen csak be, ahogy érkezett, nem kell a cipőt levenni.
Ha igazán kedves volt a vendég, akkor bementek vele a „házba”. A szobába, vagy akár a tisztaszobába, ami hatalmas megtiszteltetés volt. Előtte már levették a felsőruhát, kabátot, kalapot, a bejárat közelében felakasztották.
Bent a házban leültették őket. A gazda jelezte, hogy helyezzék kényelembe magukat. A gazdasszony meg – sok helyen – kötényével vagy egy alkalmas ruhával letörölte azt a helyet, ahol a vendég lepihenhet.
Ha már vendégség volt, nem maradhatott el a vendéglátás sem. Szinte mindegy volt, hogy mi került az asztalra. Nem az volt a fontos, hogy torta vagy szalonna, hanem hogy egyáltalán megtisztelték az érkezőt azzal, hogy megkínálták valamivel.
Persze eleinte illett szabadkozni, mint ahogy most is szinte automatikusan mondjuk első kínáláskor, hogy „jaj, köszönöm, pont most ittam kávét”.
Akkoriban háromszor kínálták a vendéget, és tudvalevő volt, hogy harmadjára valóban fogyasztani fog.
Ugyanis szégyen lett volna, ha nem. Ezzel megsértette volna a gazdát, az pedig nagy illetlenségnek számított, hisz a jó szándékát utasította volna el.
Az egy dolog volt, hogy elkezdtek enni, de illett még utána is kínálgatni.
„No, vegyen már még pár falatot. Vagy nem ízlik?”
Sokan mai napig kínálgatnak vendéglátóként, mások kirakják azt, amivel készültek, egyszer jelzik, hogy egyenek, vegyenek, de a tukmálás legtöbb helyen már nincs.
Vendégségbe nem volt kötelező ajándékot vinni, de általában valami aprósággal azért készültek. Akár csak azzal, ami a ház körül volt. Egy kis gyümölcs, zöldség, esetleg egy pár kapirgálós az udvarról. Mindegy, csak érezzék, hogy nem jöttek üres kézzel.
Ezt a szokást máig megtartottuk, aki valahová megy, legalább néhány szál virággal a háziasszonynak vagy egy doboz sörrel érkezik, amit a házigazdának szánt.
Persze ez is csak az igazi vendégségre volt jellemző, családtagoknál sokkal lazább volt a szokás.
Érdekes, hogy általában délutánra időzítették a vendégséget, mire a gazdák nyugovóra térhettek, addigra illett készülődni.
És nem volt szabad megvárni, míg nagy csend lesz, vagy a gazda azt mondja, hogy „na, én megyek, megetetem a tehenet”, mert az azt jelentette, hogy beletenyereltünk a napi rutinjába, és neki már nagyon fontos dolga lenne.
Tehát ha lehetett, sötétedés előtt el kellett hangzania annak a mondatnak, hogy „köszönöm a vendéglátást, de ideje szedni magam”. Ekkor persze még marasztalták, de jó jel volt, ha az illető ragaszkodott a menetelhez.
A gazdasszony ilyenkor sürgött-forgott, összepakolt egy kis útravalót vagy kóstolót az otthon maradottaknak.
Ugye milyen ismerős? Ez a szokás mai napig megmaradt, annyi változással, hogy ma már többnyire ételes dobozba kerülnek a finomságok.
S bizony városon és falun is ugyanúgy búcsúzkodunk, mint régen.
Ha a vendégek fontosak számunkra, akkor a család apraja-nagyja kikíséri őket egészen a kiskapuig vagy az ajtóig, még ott is beszélgetnek egy sort, elnevetgélnek, majd végleg elköszönnek.
Furcsa, hogy mai napig ezek a szokások valahogy itt élnek velünk. Van, ami teljes egészében, van, ami csak részben. Mai napig logikus az egész történet.




