„Facebook-kormányzás!” – Bagoly mondja verébnek?

A magyar politikai nyilvánosság az elmúlt másfél évtizedben szinte teljes egészében átköltözött a közösségi média felületére. Ez a folyamat az elmúlt 16 évben rendkívül erőteljes ütemben zajlott, ám a gyökerei még mélyebbre nyúlnak: már az első Orbán-kormány idején megjelentek a népszerűsítő videók – igaz, akkor még a kormányfő YouTube-csatornáján. Abban az időszakban a tartalomgyártás elsődleges célja az volt, hogy a választói közeg számára a miniszterelnököt a „nép egyszerű fiaként” mutassák be. Mára ez a stílus gyökeresen átalakult, és a jelenlegi politikai szereplők teljesen eltérő doktrínák szerint használják a média fegyvertárát.

Míg a korábbi Orbán-kormány egy tízmilliárdos, mérnöki pontossággal megtervezett és intézményesített gépezetet működtetett, addig a Tisza-kormány és Magyar Péter egy közvetlen, reaktív és a fizikai valóságot sokkolóan bemutató gerillataktikával vette át a kezdeményezést. Éppen ezért vet fel komoly kérdéseket, amikor a régi elit azzal vádolja az új vezetést, hogy „Facebook-politizálást” folytat – egy olyan fegyvert kérve számon, amelyet lényegében ők maguk fejlesztettek tökélyre az évek során.

Hogyan is működött az Orbán-rendszer alatt ez a sokat emlegetett digitális politizálás? Valóban a kormányfő írta ki a gondolatait, vagy teljesen más állt a háttérben?

A színfalak mögött egy kiterjedt, láthatatlan stáb dolgozott azon, hogy a családi eseményeket és a hétköznapi történéseket az „egyszerű ember” életviszonyaihoz igazítva pozicionálja. Idővel azonban ez a közösségi médiás jelenlét fokozatosan elvesztette személyes jellegét, és egy hatalmas, központilag irányított üzleti termékké vált, amelyet egy milliárdokkal kitömött profi csapat üzemeltetett. A rendszer politikai felügyeletét a Rogán Antal vezette Miniszterelnöki Kabinetiroda látta el.

Orbán Viktor személyes profiljait külön tartalomgyártók, valamint profi fotós- és videós stábok kezelték, a teljes tevékenységet pedig Kaminski Fanny cége, a Triton Communications Kft. fogta össze. A nyilvánosság számára az utóbbi időben vált teljesen egyértelművé, milyen óriási összegű, milliárdos keretösszegű szerződésekből gazdálkodott ez a gépezet.

Ők gyártották azokat a politikai reklámanyagokat, amelyek a kolbásztöltős, pálinkázós, sonkafőzős és unokázós pillanatokat, vagy éppen a gyerekek körében, a rózsaszín kanapén ücsörgő miniszterelnököt ábrázolták. Ezek a posztok azt az érzetet keltették, mintha a választó betekintést nyerne a kormányfő valós életvitelébe. A valóságban azonban ezeket az oldalakat nem a miniszterelnök kezelte: nem ő válaszolt a kommentekre, és nem ő döntötte el, kit kell kitiltani vagy moderálni. Egy patikamérlegen mérlegelő szakértői csapat határozta meg, hogy a közönségnek éppen milyen témákra és hangulatra van szüksége.

A működési mechanizmus lényege a központi fegyelem volt: a csúcson megjelent az aktuális üzenet – lehetőleg egyetlen tőmondatban –, majd a kormány összes tagja, államtitkára és képviselője szinte szó szerint ugyanazt a szöveget és grafikát osztotta meg a saját profilján. Ez a módszer teljesen elárasztotta a digitális teret, az ellenzékben pedig azt az érzetet keltette, hogy a kormánypárti médiahátszéllel szemben semmi esélyük sincs a kibontakozásra.

Miközben a kormányzati szereplők az alákérdezős riportokban rendszeresen „ellenzéki médiatúlsúlyról” sóhajtoztak, és szisztematikus álhírterjesztéssel vádolták a kritikus sajtót, a hazai klasszikus médiapiac szinte teljes egészét központosították. A független újságírást elszigetelték, a kormányzati szereplők elzárkóztak a nyilatkozatoktól, és folyamatosan olyan vádakkal illették a sajtót, amelyek valójában a saját kommunikációs működésüket jellemezték.

A sajtó jelentős részét egyetlen központi akarat alá gyűrték, aminek következtében az országos média az MTI-től kezdve a legapróbb megyei és területi lapokig ugyanazt a narratívát közvetítette. A Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) alá több száz megyei újságot, rádiót, televíziót és online portált tereltek be. Erre a struktúrára épült rá a látszólag független véleményvezérek csoportosulásaként bemutatott Megafon, amely milliárdos hirdetési támogatással, a Kabinetiroda tulajdonképpeni marionett bábujaként szajkózta a hivatalos üzeneteket.

A nagy múltú sajtóorgánumokat szisztematikusan ellehetetlenítették vagy maguk alá gyűrték. Voltak szerkesztőségek, amelyek a politikai nyomás hatására testületileg felálltak, és új projektbe kezdtek – így született meg az Index romjain a Telex. Ezzel szemben más portálok, mint például az Origo, nem ezt az utat választották, és az irányváltás után szakmailag teljesen elértéktelenedtek.

Mára a valós eléréssel rendelkező független sajtó néhány budapesti műhelyre szűkült. A Telex és a HVG a klasszikus, tényalapú újságírást képviseli; a 444 egyedi, szubjektív és oknyomozó stílust visz; míg a 24.hu egy széles elérésű, de a látogatottság érdekében bulvárosabb elemeket is befogadó gyűjtőportálként működik.

Ugyanakkor a komoly erőforráshiánnyal küzdő, kisebb látogatottságú felületek szakmai szűrők hiányában sokszor estek abba a csapdába, hogy ellenőrizetlenül adtak megszólalási lehetőséget és ingyenreklámot olyan új politikai szereplőknek, akik emberileg vagy politikailag csupán szerencsevadásznak bizonyultak. Ezeknél a műhelyeknél az oknyomozói kapacitás hiánya miatt sokszor elmaradt a riportalanyok hátterének mélyebb feltérképezése, és kritikátlanul fogadták el az illetők önmeghatározását – holott a tények mögé nézés a sajtó alapvető kötelessége lenne.

Magyar Péter megjelenésével és a Tisza Párt erősödésével az Orbán-féle kommunikációs gépezet azonnal taktikát váltott. A megszokott félelem- és negatív kampányok mellett megjelentek a gátlástalan, manipulált tartalmakkal operáló digitális lejáratások. Saját influenszerhálózatuk révén igyekeztek a hivatalos politikai irányvonalat „önálló magánvéleményként” tálalni, miközben gúnyt és hiteltelenséget próbáltak építeni a Tisza Párt köré.

A hagyományos politikai vitákat szinte teljesen felváltotta a mesterséges intelligencia (MI) szisztematikus használata. A kontextusukból kiragadott, deepfake vagy deepfake-közeli álvideók hirdetésére milliárdokat költöttek. Ezek a lejárató kampányok a célpontok magánéleti és morális megsemmisítésére törekedtek, háttérbe szorítva a klasszikus politikai etikát és az emberi méltóságot.

A gépezet azonban egyetlen fontos tényezőt figyelmen kívül hagyott: Magyar Péter belülről ismeri a Fidesz kommunikációs technikáit és logikáját. Mivel pontosan látta a módszertant, a karaktergyilkossági kísérletek alkalmával képes volt a felé érkező politikai labdákat mérnöki pontossággal úgy leütni, hogy azok végül a feladót sebezzék meg. A korábbi elit nem számított arra, hogy feltűnik egy olyan szereplő, aki érti a nyelvezetüket, de a negatív kampányok helyett alulról építkezve, a lehető legtöbb embert megszólítva próbál jövőképet mutatni. A jobboldali közösségből érkező Magyar Péter bennfentes információi hihetőek voltak a tömeg számára, és mivel ezek az értesülések idővel valósnak bizonyultak, a hitelessége jelentősen megnőtt, miközben a korábbi miniszterelnöki imázson komoly rések keletkeztek.

Bár Magyar Péter kommunikációs intenzitása és platformhasználata külsőleg hasonlít a korábbi mintákhoz, a tartalom és a szerkezet gyökeresen más. Míg a régi rendszer a felülről lefelé irányított gyűlöletpolitikára és a mesterségesen kreált imázsra koncentrált, addig az új megközelítés szakított a stábok által megrendezett világgal. Magyar nem egy láthatatlan csapat mögé bújik el: személyesen van jelen a felületein, ő maga írja a bejegyzéseket, közvetlenül vitázik a kommentelőkkel, politikusokkal és magánemberekkel egyaránt.

A Tisza Párt stratégiájának gerince, hogy a történéseket ne megszépítve, hanem a maguk nyers valóságában tálalja a választók elé. Az elhanyagolt kórházakról, lerobbant iskolákról készült szűretlen videókat közvetlenül állítják szembe az állami intézmények urizáló, pazar környezetével. A választópolgár nem szubjektív magyarázatokat kap, hanem a saját szemével láthatja a fizikai valóságot.

Ezt a váratlan, tényekre épülő és nehezen kivédhető módszert nevezhetjük gerillataktikának. Ugyanakkor ennek a működési módnak megvannak a maga strukturális korlátai is. Bár a gyors események lereagálására és a napi közbeszéd formálására rendkívül alkalmas, a fenntartása folyamatos készenléti állapotot igényel. Emiatt hosszú távon nehezebb működtetni, és bonyolultabbá teszi a higgadt, tiszta fejjel átgondolt szakpolitikai döntések elfogadtatását a társadalommal.

Ezen a téren azonban határozott változások észlelhetők: az új köztársasági elnök hivatalba lépésével és beiktatásával vélhetően egy másfajta politikai viselkedési korszak küszöbére érkeztünk.

Mindent összevetve az elmúlt időszak tapasztalatai azt mutatják, hogy a manipulációra épülő, patikamérlegen kigondolt és milliárdokkal megtolt felülről lefelé irányított kommunikációval szemben az alulról építkező, a problémák felelőseit elszámoltató és a személyes jelenlétre épülő modell kifejezetten hatásos ellenfegyvernek bizonyult. Az igazi kérdés az, hogy ez a közvetlenség képes lesz-e tartósan átírni a kormányzati kultúra klasszikus szabályait.