Manapság nagy divat emlékeinket megosztani a közösségi média felületeken. Ezt nevezzük digitális lábnyomnak, és bele sem gondolunk, hogy tevékenységünk mennyire veszélyes.
Szüleid, nagyszüleid még elővették a családi fényképalbumot, ha meg akarták mutatni valakinek az első lépéseidet, a nyaralásról vagy a vasárnapi ebédről szóló fotókat.
Ma felrakjuk a Facebookra, egy kattintás, és máris százak, esetleg ezrek láthatják – mit főztél ebédre, kik a vendégek, hová mentek nyaralni, mikor, a gyerek hány hónapos, megtanult-e már járni, vagy esetleg már egyedül bilizik. Csupa olyan dolog, ami számodra fontos, a legtöbb ember pedig udvariasságból és megszokásból nyom egy lájkot, szívecskét, puszit küld, de sok még kommentel is. „Jaj, de aranyos”, „fantasztikusan főzöl”, „Gratulálok nektek”, „Jaj, de szépek vagytok…”
És közben építjük kemény munkával azt a bizonyos digitális lábnyomot.
Minden kép, videó, hozzászólás és nyilvánosan megosztott személyes információ hozzátesz valamit ahhoz a képhez, amely az interneten rólunk kialakul. De még nem is ez a baj. Egy figyelmes szemlélő szinte mindent összerakhat rólunk.
Biztos, hogy ez a célod? Teljes megosztását a magánéletednek? És az összes családtagodénak?
Belegondoltál már, hogy sok gyerek digitális élete sokszor már a születése előtt elkezdődik?
Kicsiny babacipő bejelentésképpen, ultrahangkép, nembemondó buli, majd – Megszületett. Első fürdetés. Első fog. Első lépés. Óvoda, iskola, nyaralás. Millió, millió fotó és videó.
Mire egy csöppség elég idős lesz ahhoz, hogy maga eldöntse, mit szeretne megmutatni az életéből, addigra már lehet, hogy valóságos kis online sztár lesz a saját közösségében.
Az igazán nagy baj az, hogy ezek a felvételek nemcsak a közvetlen környezethez jutnak el.
Erre kitaláltak egy külön kifejezést: sharenting. A megosztás és a gyereknevelés angol szavainak összevonásából született.
Önmagában természetesen nem tragédia, ha valaki időnként megmutatja a gyerekét. A kérdés inkább az, hogy mit, mennyit és kinek?
Lehet, hogy amit te cukinak találsz, azért az osztálytársai csúfolni fogják. Egyetlen fotóról sem tudhatod, hogy mindenki jóindulattal tekint-e rá.
Egy fénykép sokkal több lehet egyszerű fényképnél
A probléma nem csak az, hogy egy kép később kínos lehet.
Egy fotó mellé gyakran rengeteg egyéb információt is odateszünk.
Név, születésnap, lakhely általában adott, iskola, munkahely, sportegyesület, házról, esetleg környezetről, utcáról fotó, hol töltitek a hétvégéket. Hova mentek, mikor nyaralni. Ha valaki rendszeresen követ egy családot, csak a fotókból és a kommentekből egy egész nagy családot feltérképezhet.
És azt sosem lehet tudni, hogy ezt ki teszi, hogy aki teszi, az jó szándékú-e, vagy valami olyat akar elérni, ami neked, nektek kellemetlen, káros lesz.
Bár nem olyan régen még mindenki beírta az adatlapjára is, hogy hol végzett, mikor van a születésnapja, hol született, közzétette munkahelyének adatait is, megjelölte családtagjait, volt, aki e-mailjét és telefonszámát is nyilvánosra állította be… és felrakott minden olyan infót fotókban, videókban, amiről azt gondolta, hogy így egykori ismerősei könnyebben megtalálhatják.
Ezek egyenként semmiségnek tűnhetnek, na de összerakva szinte minden olyan adat összeszedhető lett, amivel egy csalás akár el is indítható. Vagy más törvénytelen manőver.
A privát profil sem jelent teljes biztonságot
Persze sokan azt mondják: az én dolgaimat csak az ismerősök látják.
Ez mindenképpen jobb, mint mindent nyilvánosan megmutatni.
De attól még, hogy valamit húsz, száz vagy ötszáz embernek engedünk látni, nem tudjuk teljesen ellenőrizni, mi történik vele később. És amúgy is – biztos, hogy valóban tudod, ki mindenki az ismerőseid között?
Fotó: Pixabay/garten-gg




