Valószínű, hogy te is találkoztál már a közösségi média hírfolyamait elárasztó, termékeikkel vagy pusztán a családjukkal pózoló, független üzletasszonyok és időmilliomos anyukák rózsaszín, flitteres érzetű posztjaival.
A legtöbb ember ezeket olvasva azt kérdezi: „mi van?”
Mert az rendben van, hogy az illető örül, mert otthon lehet a gyermekeivel, és az üzleti tevékenysége miatt stabilabbá válik – vagy legalábbis reméli – a család jövedelme. De minek ehhez ömlengeni, ölelkezni? Táncikálni egy szűk közösségben, és mindig boldogan ülni a vendéglői terített asztal mellett? Miért kell ezt közhírré tenni?
Hát azért, mert meg kell mutatni, hogy ő már valaki. Hogy vannak sikerei, elindult az úton, és már egész jól megy neki. Mármint az üzlet.
Csakhogy ez a sok „eredmény” nagyon is relatív.
Az, hogy valaki elér egy bizonyos szintet ebben a közegben, nem jelenti feltétlenül, hogy beindult a szekere. Simán megeshet, hogy a teljesítménykényszer, a siker, a dicséret, az elismerés és a szinthajhászás miatt a megvásárolt áruk otthon, a szekrényben csücsülnek.
Ebben a közegben kötelező a pozitivitás. Nem a valóságban, hanem eljátszva. Mindenképp, feltétlenül, mindenek felett.
Ha nem vagy pozitív, nem jönnek új emberek.
Egy idő után a sok „csíííz” miatt a való életben sokszor megérkezik a lelombozódás, a kognitív disszonancia.
De hogy azért legyen mégis valami jó, ugyanúgy jönnek a megrendelt, mosolygós, boldognak látszó posztok: „A ….. megváltoztatta az életünket…”
Muszáj ezt tenni, mert ha nem csinálod, akkor a hálózatban azt mondják, hogy te vagy a hibás. Nem értesz hozzá, nem dolgozol eleget, valójában nem is oda való vagy. Ilyenkor jön a bűntudat, a szégyen és az összeomlás.
Persze vannak kivételek, de ne hidd, hogy feltétlenül te leszel az.
Nagy gond, hogyha a család kirakatban él a közösségi médiában – márpedig ilyenkor a kirakat a lényeg –, akkor előbb-utóbb döccenők lesznek, vagy akár szakadékok.
Bár otthon van az anya, mégis folyton a telefonra figyel. Arra, hogy jó szögbe álljanak be fotózáskor, kellően vidámnak látszódjanak, és videózáskor – ami a legfontosabb – érződjön: minden tökéletes.
A rendszer a szintekre épül. Ez a beetetési elem; az embereket az üzleti szintjük alapján jutalmazzák.
És mivel senki sem szeret negatív célpont lenni, előfordulhat, hogy a „Manager” saját maga veszi meg a szükséges mennyiségű árut csak azért, hogy teljesítse az aktivitáshoz vagy bizonyos bónuszokhoz szükséges forgalmat. Hiszen ehhez állandó jó teljesítmény kell, sőt, az általa toborzottak teljesítménye is számíthat.
Ezért aztán egy idő után az ilyen üzletasszony csak a saját közvetlen közegében érzi jól magát, vagy még rosszabb helyzetben a munkatársai között, mivel velük azonos a kimondatlan problémája.
A család csak azt látja, hogy minden az üzlet körül forog, de anyagilag valahogy mégsem látszik annyira az előrelépés, mint ahogy az a sikertörténetekben elhangzik.
Olcsóbb helyről öltöznek, bár eljátsszák a külvilágnak, hogy házassági évfordulót szállodában töltik, ha kedvük van épp hógolyózni, akkor átugranak miatt más országba. Csak úgy, repülnek egyet, mert miért ne?
Fura, mert nagyihoz nem repülővel járnak több ezer kilométerre, hanem inkább kocsival, mert hát „az kényelmesebb, meg amúgy is, a gyerekek élvezik”.
A férj fizetésemelésért tapos, másodállást vállal – jó, hát tényleg jól megy már az üzlet az asszonynak, csak nyilván a járulékos költségek… Mégsem mehet el egy összeröffenésre úgy, mint a templom egere.
A valóság az, hogy az ilyen MLM-rendszerekben a résztvevők túlnyomó többsége nagyon keveset keres, vagy semmit.
Az amerikai FTC 70 MLM jövedelmi kimutatását vizsgálva azt találta, hogy a résztvevők túlnyomó többsége évi 1000 dollárnál kevesebb kifizetést kapott, ráadásul sok esetben ebből még a költségeket sem vonták le.
Ha valaki meggazdagodásról álmodik, ahhoz a társaság legfelső, nagyon szűk rétegébe kell tartoznia, ahová új belépőként rendkívül kicsi az esély bekerülni.
Magyarországon is látszanak a visszaesés jelei.
Az aloe-termékeket favorizáló vállalat magyarországi forgalma például az utóbbi években csökkent.
A cég korábban a GVH-tól is kapott 60 millió forintos bírságot: 2004-ben azért marasztalták el, mert megfelelő igazolás nélkül gyógyhatást tulajdonítottak egyes termékeiknek, ami alkalmas volt a fogyasztók megtévesztésére. A közösségi médiában mára sokkal inkább a boldogságkampány maradt látványos, ami viszont nem biztos, hogy annyira kifizetődő.
Az USA ráadásul keményen lépett: az FTC 2026-ban megtiltotta, hogy a Forever valótlan vagy megalapozatlan kereseti ígéretekkel toborozzon. Maga a toborzás tehát nem lett betiltva, viszont a hatóság éppen azokat a látványos sikertörténeteket és kereseti ígéreteket vette célba, amelyekkel új embereket próbáltak bevonzani.
Bár a hangzatos, egy kaptafára készült reklámposztjaik alapján úgy gondolná az ember, hogy ez a fajta értékesítési mód a szabadságról, az önmegvalósításról és a barátságról szól, valójában a magánélet feláldozása és az érzelmek kizsákmányolása a cél. Nem direktben, hanem az anyagi haszonért.
Vajon mi jelent nagyobb biztonságot egy gyereknek?
Ha az anyja arra hajt, hogy egyszer majd a színpadra kerülhessen, és egy műanyag jelvényt kitűzhessen a kosztümkabátjára – igaz, folytonos otthonléttel, de állandó telefonnyomkodással és kínvigyorral készült fotók posztolásával –, vagy ha egy stabil munkahelyen dolgozva a szabadidejét teljesen a családjára fordítja?
A buli jó dolog, a taps is, de aki ebben látja a valóságot, annak az igazi élet egy idő után unalmassá válik, és pótcselekvésekbe kényszerül, miközben a valódi értékek elillannak. Ráadásul – még pénzbe is kerül…
