Szegényeknek a legdrágább az élet

Sokan úgy gondolják, hogyha egy szegény család apró faluban él, akkor a lehető legjobb megoldást választja. Olcsó az élet, ennél tökéletesebb leosztás nem lehet.

Főleg ha hegyvidéken élnek, akkor a tüzelő is ingyenes, hisz gallyat mindenki tud szedni, vagy ha nem – lusta, élhetetlen.

Mára az apró zsákfalvakat aki tehette elhagyta. Elmentek máshová dolgozni, a házakat akár el sem adták – nem adnak érte sokat. Ha el is adták, potompénzért, amiből máshol nem lehet kezdeni semmit.

Akik maradtak, nagy részben idősek, esetleg vállalkozók, és a legszegényebbek. Utóbbiak közül sokan közmunkán, vagy a kevés megmaradt helyi vállalkozó valamelyikénél dolgoznak – gyakran a normális megélhetést biztosító összegnél jóval kevesebb pénzért.

Egy átlagember úgy képzeli, ha már feketén foglalkoztat a kőműves, vagy mondjuk fakitermelő – akkor legalább többet ad a minimálbérnél. Hát – ez sem feltétlenül így van. Előfordul, hogy még a kevés fizetéssel is késnek.
Nagyon jól tudják, hogy az ember úgyse nagyon mehet máshová, hisz nincs alternatíva. Meg amúgy is, ha meg akarja kapni a tartozást, akkor kénytelen továbbra is eljárni dolgozni.
Mert ugyan miből lenne pénz „táskára”, ha akár hetekig nem kap semmit?

Mit csinálhatnak kézenfekvő megoldásként? Hitelt vesznek fel. Még ha a szegény emberek bankjánál (P) jobban járnak. Viszont ha uzsoráshoz kényszerülnek, az nem néz se Istent, se embert, irreálisan magas kamattal ad ki pénzt még a rokonságnak is, nem hogy idegennek.
Nem sokkal jobb a helyzet, ha a fekete munkáltató ad hitelt, ott is kell kamat – igaz kevesebb, viszont még inkább magához láncolhatja őket.

Ráadásul ezek közül a falvak közül jó néhány infrastrukturálisan totálisan ellátatlan.
Nincs helyben bank, bolt, bölcsőde, óvoda, iskola, orvosi rendelő, gyógyszertár vagy posta – esetenként szinte semmi. Ami van, azért is sokszor másik településre kell menni.
A szociális étkeztetést is előfordul, hogy más településről oldják meg. A gyerekek is más faluba járhatnak óvodába, iskolába.

Így ha vásárolni mennek, nem csak a faluhelyen alapból drágább bolt a probléma, hanem az is, hogy buszjegyet kell venni.
Ami egy néhány tízezeres ellátásból, vagy százezres körüli fizetésből igencsak nagy összegnek tűnik.

Nekik minden nap azon kell elmélkedni, hogy mit tegyenek az asztalra. Ha valami segítség adódik, akkor azt megpróbálják többször, és többször igénybe venni.
Nincs szégyen, enni kell.

Maga az élelem, és a tüzelő szerzés annyira lefoglalja őket, hogy már nem is gondolkodnak más megoldáson.
Egyébként is hogy tudnának lépni?
Gyerekkel a nyakukban költözni az ismeretlenbe? Ha az apa egyedül megy, neki is meg kell élni, haza is kell küldeni. Ráadásul ha van – és legtöbbször hogyne lenne – tartozás, akkor azt az első hónapban szépen lekapják a fizetésből.
Házat nem adhatják el, hogy jobb helyre menjenek, hiszen az értéke alig fedezi néhány havi albérlet díját.

Fontos szabály: a legszegényebbek veszíthetik a legtöbbet, hisz ha még azt a kis semmit is elpocsékolják, akkor teljesen nincstelenekké válnak.
Ez pedig szabályos orosz rulettnek látszik, kevesen próbálkoznak.

Ők manipulálhatók, befolyásolhatók a legkönnyebben, mert sokkal kiszolgáltatottabbak azoknak, akiktől a munkájuk, a pénzük vagy akár a mindennapi lehetőségeik függnek. Egy ilyen helyzetben egy rossz döntésnek sokkal gyorsabban lehet kézzelfogható következménye, mint annak, akinek van tartaléka és több választási lehetősége.

A kis, eldugott falvak komoly szegénységi csapdák lehetnek. Egyes helyeken olyan zárt gazdasági és szociális rendszer alakul ki, amelyből a helyi erősebb, pénzesebb réteg profitál, miközben a mélyszegények függősége és kiszolgáltatottsága fennmarad.

Egy ilyen közeget helyretenni egyéni segítségekkel nem lehet, csak olyan szociális rendszerrel, ahol a családsegítő nem kis gyámhivatalként működik, hanem az emberekért, a családokért működik, partnerként.

Ideje lenne lépni.

Fotó: Pixabay/planet_fox

Megosztás
Sándor F.
Sándor F.