A tűzijátékot sokan szeretik, csodálják, sőt rajonganak érte, viszont legalább annyian irtóznak a látványától és a hanghatásaitól. Félnek attól, hogy gond lehet, sérülést okoz, megijednek a háziállatok, vagy akár még tűz is keletkezhet.
Egyáltalán honnan ered, hogyan került hozzánk? Miért ez az ellenkezés, és mi jöhet helyette?
A tűzijátékot – nem meglepő módon – Kínában találták fel. A hagyomány szerint egy Li Tian nevű szerzetes érdeme a felfedezés a VII–IX. század környékén, a Tang- vagy a Song-dinasztia idején. Valójában az elv annyi volt, hogy a fekete lőport friss, nyers bambuszrudakba tömte, aztán ezeket a tűzre dobta. Nem csoda, hogy ez robbanással és jókora pukkanásokkal járt. Csakhogy ekkor ez a művelet még a világért sem a szórakoztatást szolgálta: a gonosz szellemeket igyekeztek elűzni vele.
Európába jóval később, az 1200-as évek közepén jutott el a selyemúton, a mongol hódítások, valamint a török és arab kereskedők közvetítésével. Az biztos, hogy eleinte katonai célokra használták a lőport.
Majd az 1300-as évek vége felé meglátták benne a szórakoztatási lehetőséget is. Fontossá vált az uralkodói körökben, hogy a tűzijátékkal is kifejezzék hatalmukat, és ámulatba ejtsék a felsorakozott vendégsereget.
Hozzánk nagyjából száz évvel később érkezett meg ez a luxus, mégpedig Hunyadi Mátyás révén. Ő a nápolyi király lányát, Aragóniai Beatrixot vette feleségül, s a királynéval együtt megérkezett hazánkba az itáliai kultúra. Vele együtt a reneszánsz szokások és a pompa is, no meg új, érdekes technológiákhoz is jutottunk általa.
Az esküvőn látványosságként tűzijátékot tartottak, melyet egy híres német csillagász (Regiomontanus) tervezett. Ekkor még nem a mostani, magasban elpukkanó rakétákra kell gondolni. Mindenféle lángoló, forgó tűzkerekek és a görögtűz alkotta a látványosságot.
Mátyás halálát követően ínséges időszak következett minden téren .Így ez a káprázat teljesen eltűnt az országból; évszázadokig egyedül harci célra használták a pirotechnikát a végvári csatákban.
Magyarországon az átlagember számára 1927-ben lett látványként elérhető a műfaj, pont Szent István napján tartották meg az első ilyen nagyszabású bemutatót a Gellérthegyen. Innentől kezdve az augusztus 20-i ünnepségek állandó elemévé vált, kivéve a háborús időszakot, valamint az 1956 és 1966 közötti éveket, amikor szintén nélkülöznünk kellett.
Jó ideje minden évben egyre nagyobb és monumentálisabb látványt tervezett az állam – mindaddig, amíg meg nem jelentek az erős ellenhangok.
Itt nem feltétlenül csak a sokak számára kellemetlen hang- és fényhatásokra kell gondolni.
Rendkívül érthető érv például a természetvédelem. A madarak ilyenkor pánikba esnek, a sötétben felvillanó fények menekülési reakciót váltanak ki belőlük. Így épületeknek repülnek, vagy egyszerűen a tűzijáték lehulló elemei sértik meg őket. A kutyák és macskák számára is óriási stresszt okoz a durrogtatás, hiszen a hallásuk sokkal tökéletesebb az emberénél. Nem csoda, hogy ilyenkor a többszörösére ugrik az elkóborolt állatok száma.
Legalább ennyire fontos probléma, hogy a robbanások komoly légszennyezést okoznak. Előfordulhat az is, hogy a színekért felelős nehézfémek akár napokig a város levegőjében maradnak az ünnepség után.
Az sem elhanyagolható szempont, hogy a száraz nyarak tűzveszélyessé teszik ezt a szórakozást. Gondoljunk az utóbbi évek aszályos, forró időszakaira: nem csoda, hogy sok önkormányzat pontosan erre hivatkozva mondta le a rendezvényeit.
Örömteli, hogy a felületes látszat ellenére van elmozdulás Budapesten is, hiszen egy ideje a hagyományokat részben már felváltják a drónshow-k. Bár ezek sem biztos, hogy minden természetvédelmi aggályt kiküszöbölnek, a fényfestés (az épületek vetítése) már bizonyítottan jó és tiszta megoldás. Mindezt a fenntarthatóság jegyében.
A jövő esélyesen az utóbbi technológiáké lesz. Már csak a tűzijáték mai rajongóit kell meggyőzni arról, hogy a légszennyezés, a hátramaradó szemétkupacok, valamint a baleset- és tűzveszély nem feltétlenül kötelező elemei egy méltó ünnepségnek.
Fotó: Pixabay/DeltaWorks
