Ez a mondás – Az anyós csak rossz lehet – igencsak régi. És az anyósviccekből is annyi született az idők során, hogy szabályos műfaj lett belőle.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy minden anyós rossz, és azt sem, hogy a menyek, vagy vők egytől egyig nem jönnek ki társuk édesanyjával. Viszont azt biztos jelzi, hogy valami olyan alapjának kell lenni, ami az idők folyamán szabályosan belénk rögzült.
Hisz egy problémás történetnél, vagy épp egy anyósviccnél szinte nincs olyan ember, aki ne nézne cinkosan a másikra, és ne bólogatna fölöttébb élénken…
Nincs szükség nagyon messzi időkben nézelődni, bőven elég 100 évvel ezelőtti időkbe visszautazni.
Egykor a családok nagycsaládban éltek.
A hagyományos családban a fiú házasság után nem költözött el otthonról. Az ifiasszony került a házhoz, férje családjához hozományával együtt. Megérkezett egy fiatal teremtés egy már flottul működő rendszerbe, ahol a ház ura a gazda volt, vagyis a legidősebb munkabíró férfi, a gazdasszony pedig annak felesége. Mindenki alattuk állt, felnőttek közül a hierarchia utolsó helyére került az ifjú meny.
Vagy egyfajta beosztott lett, mindenben alkalmazkodnia kellett a család többi tagjához.
A háztartás és a nők munkájának irányítója a gazdasszony volt – vagyis éppen az az asszony, akit az új meny anyósnak hívott, ő mondta meg, mi hogyan legyen. Lényegében parancsolgatott – és ennek komoly funkciója volt.
Egy sokemberes, közösen gazdálkodó család nem működhetett úgy, hogy mindenki akkor és azt csinál, amihez kedve lett volna. Meg kellett termelni az élelmet, ellátni az állatokat, vezetni a háztartást, beosztani a készleteket. Rend nélkül könnyen az egész család megélhetése veszélybe került volna.
És ott volt a fia, aki ugyanúgy élt köztük, mint addig – annyi különbséggel, hogy ott volt egy friss jövevény is. Normál esetben ők már külön „kasztot” alkothattak volna, csakhogy ez közös fedél alatt megoldhatatlan volt, és igazából igény sem volt rá. A szokás ez volt, mindenki természetesnek vette. Idővel úgyis közelebb kerültek egymáshoz, az első gyermek érkezésével már mindenki megenyhült, és a fiatalasszonyt is már valódi rokonként, odavalóként kezelték.
Azóta problémás inkább ez a helyzet, mióta változva a szokások, már nem nagycsaládban élnek az emberek, hanem a fiatalok már külön lakásba költöztek, saját háztartást vezettek, saját pénzből éltek.
Itt jött ki igazán az a probléma, ha a fiú, vagy lány nem vált le időben a szülőkről, főleg az anyáról, és még mindig a mama kisfia, kislánya volt. Az anya a távolság ellenére ugyanúgy eldöntötte, és továbbra is megmondta, mit hogyan kell csinálni, felnőtt gyereke pedig el is fogadta az irányítást – pedig már semmiben sem függött a szülőtől.
De nem tudta, nem tudja kimondani, hogy ÁLLJ, egy lépést sem innen tovább!
Szívesen meghallgatom a tanácsod, de kötelezővé nem teheted. Felnőtt ember vagyok, s bár fontosak vagytok nekem, innentől a párom az, akit előtérbe helyezek, már ő, és új családom az életem.
A társam nem valaki, akinek be kell állnia mögéd a sorba, kötelességtudóan szolgálni mindig mindenkit, hang és vélemény nélkül persze, hanem az az ember, akivel én saját családot alapítottam.
Ha ez a leválás, határhúzás elmarad – akár húszévesen, akár a házasság megkötéskor –, abból könnyen lesz klasszikus „anyósprobléma”. Pedig ilyenkor valójában az alap probléma nem is az anyós, vagy a friss vő, vagy meny között van, hanem az anya és gyermeke nem tudja elfogadni és megélni az új rendszert.
Mindenkinek meg kell értenie – fel kell nőni egyszer, és ez esetben biztos, hogy jobb korán, mint későn.
Fotó: Pixabay/bibia220
