Manapság nagy téma az integráció, mert szegregációban senki sem szeret élni, de a legnagyobb gond ebben, hogy valójában a kirekesztettség a társadalom egyetlen rétegének sem jó. Annak sem aki kirekesztett, és annak sem, aki kirekeszt.
Elcsépelt szólam, hogy minden ember értékes – pedig ez valóban így van, csak észre kell venni. Ehhez segít hozzá az integráció, amit kispekulálni jóval könnyebb, mint megvalósítani.
Könnyű azt mondani, hogy meg kell szüntetni a szegregációt, a gyerekeket pedig integráltan kell oktatni. Csakhogy attól még nem lesz valódi integráció, hogy két teljesen eltérő szintről induló gyereket egymás mellé ültetünk, aztán a tanártól várjuk, hogy oldja meg a helyzetet.
Vagyis ez nem megfelelő út.
Tegyük fel, hogy harminc gyerek kezdi az első osztályt. Tizenöten szegregált területről érkeznek, nagy részük már az iskolakezdéskor jókora lemaradással küzd. Ha beültetik őket egy átlagos osztályba,a folytonos kudarcélmények miatt – nem fogják megszeretni a tanulást.
A másik tizenöt iskolakezdő gyermek nagyjából elsős szinten kezdi az évet.
Mi lenne, ha nem vegyítenénk őket egyből?
Csak ott, és akkor, amikor sikerük lehet, amikor nőhet az önbizalmuk?
Egy osztály a harminc gyerek, de eleinte nem minden órán együtt.
A pedagógusok már a beiratkozás környékén nagyjából tudják, milyen „gyerekanyagot” kapnak, ki hol tart. A lényeg nem az, hogy honnan érkezett, hanem hogy mennyire áll készen a mindennapos tanulásra.
Akiknek komolyabb lemaradásuk van, az alapkészségeket – olvasást, írást, matematikát – külön csoportban tanulnák. Lenne az osztály egyik fele, akik mennének a normál tananyag szerint, az osztály másik fele pedig szintre hozással foglalkozna, majd könnyített módszerrel, odafigyeléssel zárkóztatnák fel a többihez. Mint egykor az iskolákban külön működő kisegítő osztályokban történt, csak ott elfelejtkeztek később a jól teljesítő gyerekek integrálásáról. Tehát nem a gyógypedagógiai iskolákról beszélek.
De attól még, hogy egy-két évig az alaptantárgyakat külön tanulnák – egy osztály lennének.
Ez azért jó, mert a lemaradás miatt nem alakulna ki szégyenérzet, nem érezné azt a gyerek, hogy kevesebbet ér, mint a többi, haladhatna saját tempójában, és a módszer másik elgondolása miatt olyan sikerélményhez juthatna, ami megadhatná azt a löketet, amivel már a matek is jobban mehet.
Hisz sokszor a gyenge teljesítmény oka az önbizalom hiány.
Na, ezt lehet így megelőzni, és elindítani őket az „én is ügyes vagyok valamiben” gondolkodás felé.
Rajz, ének, testnevelés, technika – tehát a készségtárgyak tanítása összevontan történne. Ugyanígy kirándulás, játék, közös programok.
Így a gyengébben tanuló gyerekek akkor is sikerhez juthatnának, amikor még döcögős a számolás, írás, olvasás. A jobb tanulók, pedig rájöhetnének, hogy a másik csoport sem „semmi”, ott is vannak ügyesek, talpraesettek, s mire nagyjából egy szintre kerülnek a „komolyabb” tárgyak terén, addigra sikerül egymást teljesen elfogadni.
De mire minden pillanatban egy osztály lennének, addigra meg is szoknák és elfogadnák egymást. Függetlenül attól, hogy ki honnan érkezett, milyen környezetből.
Nem újraglancolt szegregációról van szó.
Lényeges, hogy a két tanulócsoport alapjában véve egy osztály legyen. Egyszerűen – harmadik osztály környékére, vagy ahogy alakul – el kell, és valószínűleg el is lehet jutni velük arra a szintre, amikor már külön foglalkozásokra nem lesz szükség, összevonhatóak lesznek. Addig pedig egy osztályként, de bizonyos tárgyaknál külön csoportokként működnének.
A történetben nagyon fontos szerepe van a szülőknek, pontosabban a pedagógus, az iskola, és a szülő együttműködésének.
Rendkívül lényeges pont, hogy anyának, apának el kell hinnie, hogy az iskolában minden a gyermeke érdekében történik. Azért, hogy neki majd valamikor, 15-20 év múlva jobb élete lehessen, mint a szülőknek.
Ehhez viszont nekik is tenni kell.
Egyszerűen együttműködni, az iskolának pedig egyenlő féként elfogadni őket, ami persze nem mindig egyszerű, egyik oldalról sem. Megbeszélni mi miért van, akár írásban, akár telefonon, ha megoldható személyesen – szinte napi kapcsolat kell eleinte.
Addig, míg a kölcsönös bizalom ki nem alakul.
Nagy munka?
Sokba kerül?
Természetesen.
De mennyivel többe kerül, mikor egy gyermeket ki kell emelni a családjából, vagy azért kell intézetbe vinni, mert rossz útra tévedt.
Holott náluk is általában az a legnagyobb gond, hogy eleinte nem kapták meg azt az útravalót, hogy elhiggyék – ők is jók valamiben, ők is értékesek, és nem a vagányság az az egyetlen út, amivel kitűnhetnek.
Fotó: Pixabay/Klimkin




