Esélyes, hogy te is ismersz olyan párt, akik nem a mára elfogadott, de kicsit kitolódott harmincas években, hanem jóval 40 felett vállalják első gyermeküket.
Ennek persze millió oka lehet, valós vagy mondvacsinált. Először megfelelő egzisztenciát akartak, későn találták meg igazi társukat, de sokszor az igazi ok az, hogy ekkorra érzik azt ténylegesen, hogy valamiről lemaradtak, és azt pótolni kellene.
Önmagában attól, hogy valaki gyermekvállalás szempontjából idősebb korban vállal először gyermeket, még egyáltalán nem biztos, hogy gond lesz. Viszont hogy a kockázat magasabb, az tény. Egy késői terhességnél magasabb a vetélés, a koraszülés esélye, nagyobb valószínűséggel alakul ki terhességi cukorbetegség vagy magas vérnyomás, és császármetszésre is nagyobb esély van. Plusz ott vannak az esetleges kromoszóma-rendellenességek.
Az első szülés pedig mindig több ismeretlent tartogat. Ekkor derülhet ki több olyan probléma is, amelyről korábban nem lehetett tudni, és az is, hogyan reagál a szervezet a vajúdásra, szülésre. Minél idősebb az anya, annál több kockázati tényező rakódhat erre rá.
De ha minden rendben megy is, a történet nem ér véget a szülőszobán.
A késői első gyermeknél könnyen megjelenhet a „mindent egy lapra teszünk” érzés.
Ha valaki tudja, hogy több gyermekre már nincs sok esély, jóval nagyobb jelentőséget kaphat minden apróság.
Tökéletesen kell fejlődnie, tökéletesen kell gondozni, nevelni, nem szabad semmit elrontani. Innen pedig már csak egy lépés a túlzott aggódás, a túlóvás vagy az, hogy a gyerek körül kezd forogni az egész élet. Ami valamilyen szinten természetes, de egy későn érkező babánál könnyen felerősödhet.
Innen pedig levezethető, hogy ha mindent tökéletesen végeztem, akkor az eredménynek is annak kell lennie, szóval nincs apelláta, a gyerek is tökéletes lesz.
Nyilván kivételek erősítik a szabályt, s az ötven felé közeledő szülővé válásnak előnye is lehet: élettapasztalat, anyagi biztonság, megfontoltabb döntések, sok esetben nagyobb türelem. A gond akkor kezdődik, ha a féltésből kontroll lesz, és a gyerek nem kap elég teret arra, hogy gyerek legyen. Hogy próbálkozzék, hibázzon, és a hibát maga javítsa ki.
És ott van egy hatalmas lelki teher, amit lehetetlen teljesen kizárni: hány éves leszek, mire felnevelem?
Fiatalon szülve ez még egészen mást jelent, mint ha az anya az első gyermek érkezésekor már közel az ötvenet tapossa, vagy például az ifjú papa hetven körüli. Utóbbi már közel lesz a kilencvenhez, mire a gyermek érettségizik. És ha nincs is ott mindennaposan a gondolat, hogy meddig leszek még nekik, akkor is ez a téma idővel mindenre kihat.
Ha az anya is idősebb, és az apa is jóval idősebb az átlagnál, akkor mindkét oldalról megjelenhetnek az életkorhoz kötődő kockázatok. Az anyai életkornál elsősorban a terhességgel kapcsolatos problémák és bizonyos kromoszóma-rendellenességek kockázata nő, az apai életkor emelkedésével pedig több új genetikai eltérés jelenhet meg a spermiumokban, és bizonyos problémák esélye is emelkedhet. Ezek önmagukban csak kockázatnövekedések, nem azt jelentik, hogy mindenkinél megjelenik valamilyen baj, de extrém esetben a két oldal kockázatai akár össze is adódhatnak.
Idővel a gyermek nő. Nyilván természetes lesz számára a szülő, és semmi gond nincs abból, hogy nem húszasok, harmincasok. Akkor válhat kellemetlenné, mikor már a barátok mondják ki, hogy ti mások vagytok.
Természetesen ez nem olyan ok, amiért nem szabad idősödő korban gyermeket vállalni, viszont a probléma olyan, ami előre vetíthető, és fel lehet rá készülni.
Ráadásul a nagy korkülönbség miatt a kicsi korábban élheti meg a szülő biológiai öregedését, és találkozhat azzal a félelemmel: meddig leszünk még egymásnak?
És itt nem csak arról van szó, hogy idősebb az anya vagy apa. Ha a gyereknek egy idő után rendszeresen figyelnie kell rá, segítenie kell, észben tartani dolgokat, szólni, hogy mire vigyázzon, abból könnyen kialakulhat egy állandó készenléti állapot. A gyerek megszokja, hogy neki is figyelnie kell a szülőre.
Az ilyen, túl korán megkapott gondozói feladatok később is nyomot hagyhatnak. Felnőttként is állandóan észreveheti a veszélyt, előre szólhat másoknak, túlaggódhat helyzeteket, egyszerűen azért, mert gyerekként azt tanulta meg: résen kell lennem, mert ha én nem figyelek, baj lehet.
Egy idősödő szülő gyermeke ráadásul jóval korábban találkozhat a szülő egészségi hanyatlásával és akár a gondozási feladatokkal is. Így egy olyan felelősség kerülhet rá, amellyel más gyerek csak jóval később, már felnőttként találkozik.
Maga a generációs különbség sem semmi. Más zene, más technika, más közösségi élet, más tempó. Egy jó kapcsolat ezt simán át tudja hidalni, de hatvan-hetven év már nem egyszerűen „idősebb szülőt” jelent, hanem két egészen eltérő életszakaszt. Teljesen más életmódot, más szokásokat, felfogást, hozzáállást…
A kérdés tehát nem az, hogy szabad-e későn gyereket vállalni. Természetesen minden család maga dönti el, számára mi az ideális megoldás.
Nem az a legfontosabb az egészben, hogy sikerülhet-e a terhesség annyi idős korban, mert az orvostudomány manapság itt is csodákra képes. De azt a gyereket totyogósan is követni kell, éjszaka milliószor, akár egy évig is fel kell kelni hozzá, betegségnél, problémáknál top-on kell lenni, és majd valamikor, amikor korban a legnagyobb szükség lenne rájuk, tudni kell elengedni is őket, hogy élhessék ők is a saját életüket. Ami nagy eséllyel egybeesik majd azzal a korral, amikor a szülőnek már támogatásra lesz szüksége.
Tehát nemcsak arra kell gondolni, hogy nekem milyen jó lesz gyermeket tartani a karomban, és fiatalabbnak érezni magam, hanem arra is, hogy milyen szülő leszek tíz, tizenöt, húsz év múlva, és vajon milyen lesz mellettem felnőni?
Mennyire tudom azt kihozni magamból, ami valóban egy szülő feladata, és nem egy nagyié.
Fotó: Pixabay/Jupilu
