Mert van, mikor feltétlenül szükséges…, amikor a család már kezd összeroppanni a demencia tüneteinek terhe alatt.
Betege válogatja, sok esetben végig elviselhető a helyzet, de van olyan is, amikor akár két embernek is fel kell adni egy idő után mindent, hogy az idős rokont éjjel-nappal el tudják látni.
Ez idővel fizikailag, és lelkileg is felőrli az embereket.
Régen voltak az állami szociális otthonok, ezen felül az egyházak foglalkoztak még idős gondozással.
Akkor is fontos szerepet töltöttek be az idősek ellátásában, de a családok felépítése még más volt, a következő generáció korábban vonult nyugdíjba, és általában egy fedél alatt élt a nagy család. Könnyebben akadt éjjel-nappali gondozó egy beteg embernek.
Ma már rengeteg a magán otthon, gondozóház – bár még így is kicsi a kínálat. Mivel az ellátásért borsos árat kell fizetni – sok családnak nem kínálnak megoldást.
Pedig van az a pont, amikor a szűk család érdekében már jobb lenne a gondozóházi elhelyezés.Sajnos a döntést a bővebb hozzátartozói kör nem mindig segíti…
Ha valaki észleli, hogy hozzátartozója már nem a régi, lassabban mozog, erősen feledékeny, keveri a szavakat, a számolás sem a régi, hanyagolja a főzést, és valahogy felborult minden körülötte, akkor a biztonság kedvéért jó, ha már előre beszél egy otthonnal. Ha korlátozottak keretei, akkor egy államilag fenntartottal, mert itt lényegesen alacsonyabb a gondozási díj. Viszont pont ezért – nagyon hosszú a várakozási idő.
Ezzel nem azt mondja ki a gondozó, hogy meg akar szabadulni beteg családtagjától, hanem azt készíti elő, hogyha esetleg idegileg, vagy fizikailag már nem bírják a terhelést, méltó körülmények közé helyezhessék el a Mamát, vagy Papát. Kibírható térítési díj mellett.
Ezekben az otthonokban jó körülmények között, néhány ágyas szobákban – társaság fontos – gondozzák a demenseket. Sok helyütt kert és terasz is van, ahová kiülhetnek, ahol közös programokat „összeüthetnek”.
A legtöbb szobában már televízió is van, és egy gombnyomással hívhatók a nővérek.
Orvosok felügyelik őket, gyógytornász jár hozzájuk, és foglalkozásokat is tartanak, melyek elősegítik a betegség lassítását, a lehetőségekhez képest szinten tartását.
Sajnos a magánotthonokban jóval magasabb a gondozási díj, de ezzel arányosan nem mindig nő az ellátás minősége.
Nem csoda, hisz az államilag támogatott helyeken a térítési díjhoz még az állam is hozzájárul fejenként egy szép összeggel.
Az idős ember nyugdíjának fennmaradó részét pedig vagy a család, vagy saját maga osztja be – ha képes rá – arra költi amire akarja.
A magánotthonnál viszont nincs állami támogatás, úgyhogy valójában egy átlagos, nem olcsó ellátási díj is túl „olcsónak”. Ott is kell rezsit, orvost, személyzetet, szakápolót, takarítót, esetenként szakácsot fizetni, az épületet fenntartani, fejleszteni, mosni, és minden ellátáshoz szükséges dolgot beszerezni. A gondozási díjból igazán elfogadható körülményeket biztosítani szinte lehetetlen.
S mivel minden vállalkozás arra vállalkozik többek között, hogy nyereséget termeljen, ez esetben ez szinte leheteetlen… Ez a helyzet az ellátás minőségének terhére mehet…
Ezért ha magánotthon mellett döntünk – mert szorít az idő – akkor nagyon figyeljünk arra, hogy a vállalkozás valóban hivatalos legyen.
Nézzünk utána a cégjegyzékben, nézzük meg hányan dolgoznak elvileg. Valóban reális-e annyi ember ellátása akkora személyzettel. És figyeljünk arra is, hogy hány ember ellátására kaptak engedélyt, valamint végleges-e az engedélyük. Ezek fontos tények. Mert ha itt probléma van, akkor a normális működés lehetetlen.
Ha elmegyünk szétnézni a leendő helyre, tájékoztatást kaptunk a személyzetet illetően – számoljunk utána, hogy valóban annyian vannak-e, mint amennyien a cégjegyzékben szerepelnek. Mert ha többen, akkor biztos hogy gond van, minimum a fekete foglalkoztatással nézünk szembe. Márpedig ahol egy szabálytalanság előfordul, ott bizony több is lehet…
Ha ezen a téren minden rendben, akkor is lehetnek buktatók.
Elég ember van-e nap közben.
Ha nap közben két ápoló gondoskodik 12-14 emberről, az nagyon szép dolog. Ám ha az ő dolguk a mosás, főzés, takarítás is, természetesen a teljes a beteggondozáson kívül, akkor az már nagyon nem jó. Mert vannak olyan betegek, akik szinte állandó odafigyelést igényelnek. A demencia utolsó stádiumában lévő beteg ember, akit rendszeresen eteti, itatni, tisztába tenni kell, odafigyelni, hogy minden rendben-e – szinte teljes embert igényel.
És ha tényleg minden tökéletes is az ellátás terén – nem árt, ha eleinte – szoktatási idő után – naponta, de későbbiekben is hetente legalább háromszor, lehetőleg változó időpontban megjelenünk betegünk mellett.
És persze itt is érvényes a kéz kezet mos elv…
Ha időnként az ápolók egy kis bonbont, csokoládét, kávét, vagy bármi apróságot kapnak – valahogy késztetést éreznek arra, hogy jobban figyeljenek.
Nem szabad óvatoskodni!
Ha bármi problémát észlelünk, azonnal szólni kell nekik.
Ha nagyobb a gond, akkor a tulajdonosnak, ügyvezetőnek!
Elvégre szolgáltatás ez, értünk és a betegekért lenne, és a befizetett pénzért cserébe elvárható hogy rendszeresen legyen tisztába tétel, kedves szó, rendszeresen itassák a beteget, állapotának megfelelően bánjanak vele.
Nyíltan el kell mondani a problémákat, mert csak úgy oldható meg közösen.
Biztos, hogy lépni fognak, és jobban odafigyelnek, mert ők is tudják: tevékenységüket úgy folytathatják tovább, ha túl sok panasz nem érkezik be.
Fotó: Pixabay




