Milyen tüzet néztek a háztűznézők?

A régi időkben – főleg a paraszti kultúrában – a házasságkötés előtti egyik fontos szokás a háztűznézés volt.
Ugyanakkor a fiús szülők látogatása a lányos háznál sok helyütt – városokban is – a közelmúltig fennmaradt.

A háztűznézés vidékenként eltérő szokás volt. Volt, ahol a legény családja mérte fel a lányos házat, máshol éppen a lány hozzátartozói nézték meg, milyen családba kerül majd. Olyan vidék is akadt, ahol mindkét család „háztűznézett”.

Most nézzük azt a változatot, amikor a fiús család látogatott el a lányos házhoz.

Ilyenkor tudatosan ellenőrizték a leendő menyasszony családjának körülményeit, életvitelét, rendezettségét.

Amikor a lány és a fiú eldöntötték, hogy egymás mellett akarják leélni életüket, akkor a fiús szülők, esetleg más közeli rokonnal együtt, látogatást tettek a lányos háznál.

Nem hívatlanul. Előtte megüzenték, hogy mikor érkeznek, tehát hagytak lehetőséget a felkészülésre.

S mivel egykor a kemence rendkívül fontos kellék volt, hisz az adta a meleget, biztosította a sütés-főzés lehetőségét, annak állapota is sok mindent elárult a házról. Ha meleg volt bent, nem füstölt a kemence, rendben volt a kémény, a kemence szép fehér, frissen meszelt, és étel is került az asztalra, feltételezni lehetett, hogy dolgos család lakja a házat.

Maga a tűzhely állapota, minősége az anyagi helyzetről is árulkodhatott. A „háztűz” azonban nem egyszerűen magát a tüzet jelentette. Lényegében az egész háztartást, a család életét és gazdaságát vették szemügyre.

A látogatás tehát nem csak a konyha, kemence megvizsgálásáról és vendégeskedésről szólt. Szétnéztek az egész házban, sőt akár a szekrényekbe, kamrába is bekukkantottak. Fontos volt a tiszta szoba, hisz ott tárolták a hozomány egy részét, és még az ólakba is benéztek, milyen állatok vannak, és azokat hogyan gondozzák.

Nem volt mindegy, hogy a tehén nyakig ganéban pihent, vagy tiszta szalma volt alatta.
Aki nem volt képes bejelentés ellenére sem rendbe tenni az állatait, az a paraszti világban nem ért egy fabatkát sem.

Mikor szétnéztek, megvizsgáltak mindent, elérkezett a vendéglátás ideje.

A leendő menyasszony volt az, aki általában ezt intézte. Ő kínálta a leendő anyóst-apóst és a vendégeket, közben a másik fél figyelte viselkedését, gyakorlottságát, mozdulatait, tartását.

Aztán ha ezután is mindennel meg voltak elégedve, elkezdtek a jövőről diskurálni. Megbeszélték, hogyan lesz az esküvő, mit hoz majd a lány a házhoz. A hozomány mindig nagyon sarkalatos téma volt. Lényeges volt a föld és az állatok kérdése is, hiszen fontosnak tartották, hogy az ifjú család a lehetőségekhez képest jól kezdje életét.

Ha minden rendben volt, megbeszélték az eljegyzés időpontját, ahol már mindkét szűkebb család jelen volt. Ekkor történt a hivatalos lánykérés, és mondtak igent egymásnak a fiatalok.

Ekkor adták át egymásnak az eljegyzés szimbólumait, a jegyajándékokat is. Ezek vidékenként változtak. Sok helyen a legény kendőt adott a lánynak, a lány pedig hímzett zsebkendőt, jegykendőt a legénynek.

A fiú ezt akár a kalapjára tűzhette vagy a mellzsebében hordhatta, és ebből a környezet is tudhatta, hogy már van választottja. A kendők viseletének is megvoltak a maga szabályai, és nem volt mindegy, hogyan hordták őket.

A lány fejének valódi „bekötése” azonban általában már az esküvőhöz, az asszonnyá váláshoz kapcsolódott. A hajadon lány és a férjes asszony fejviselete sok helyen már messziről elárulta családi állapotát. Innen ered a „bekötötték a fejét” kifejezésünk is.

Ritkán, de előfordult, hogy valamelyik fél mégis visszavonta ígéretét. Ilyenkor a jegyajándékok sorsa vidékenként eltérő lehetett, sok helyen visszaadták őket.

De ez nagy szégyen volt, csak nagyon nyomós okkal eshetett meg, és mindenképp rossz hírbe keverhette az egykori kiszemeltet.

Fotó: Fortepan/Sibinger János

Megosztás
Sándor F.
Sándor F.