Ma egyszerű a helyzet. Ha ellepi a kertet vagy a földet a gaz, bemegyünk a gazdaboltba, és válogathatunk a különféle gyomirtók között. Vagy használjuk a hagyományos „kapatox”-ot.
De mit csináltak száz évvel ezelőtt?
A válasz első része nem túl izgalmas: kapáltak, szántottak, boronáltak, kaszáltak és gyomláltak. A gyomirtás évszázadokon keresztül fizikai munka volt. A gazt lehetőleg még azelőtt eltávolították, hogy magot érlelhetett volna, a talajt pedig rendszeresen művelték. A gaz kiszedésének több előnye volt.
Nem nőtt meg, nem lettek „kölykei”, takarhatták vele a növény környékén, nehezebben száradt ki, ha pedig úgy gondolták, akkor bevitték az állatoknak, így azok is jól jártak a gazda munkájával.
Nemcsak kapával lehetett védekezni
A falusiak régóta tudták, hogy nem mindegy, mit vetnek egymás után.
A vetésforgó, a sűrű vetés, a kaszálás és a legeltetés mind segíthetett visszaszorítani egyes gyomokat. Ha egy haszonnövény gyorsabban nőtt és sűrűn borította a földet, kevesebb fény és hely jutott a gyomoknak.
Ez nem irtotta ki őket véglegesen, de sokszor elég volt ahhoz, hogy ne vegyék át az uralmat.
Vegyszerek amúgy már száz éve is voltak
Legalábbis próbálkoztak vele. Néha eszement ötletekkel.
Bár a mai értelemben vett modern, szelektív gyomirtók csak a második világháború környékén kezdtek igazán elterjedni, azonban száz éve sem volt teljesen ismeretlen a vegyszeres gyomirtás.
A 19. század végétől és a 20. század elejétől kísérletettej többek között réz- és vas-szulfáttal, kénsavval, sóval, arzénvegyületekkel és később nátrium-kloráttal is.
Ezekkel „csak” az volt a baj, hogy mai szemmel nézve meglehetősen brutális megoldások voltak.
A kénsav maró hatású, az arzén erősen mérgező, a nátrium-klorát pedig még tűzveszélyes is. Ráadásul ezek a szerek nem válogattak: nemcsak a gyomot pusztíthatták el, hanem a haszonnövényeket is. Sőt a talajt is hosszabb időre használhatatlanná tehették a talajmenti vizeket szennyezhették.
Az arzént mindettől függetlenül már az 1890-es évektől használták gyomirtóként- Mentségükre legyen mondva – olyan helyeken, ahol nem számított, ha más növény sem maradt életben.
Sóval is irtottak gazt
Ma időnként házi gyomirtóként ajánlják az ecetet és a sót.
A só azonban egyáltalán nem modern internetes találmány. Régen is használták gyomirtásra. Franciaországban például az 1920-as években mezőgazdasági területeken is kísérleteztek vele.
És aki emlékszik még történelmi tanulmányeire, már az ókorban is ismerték azt a tulajdonságát, hogyha kellő mennyiségben szórnak ki belőle egy területre, akkor az hosszabb ideig terméktelen marad.
Hát igen…., a só nem tudja, melyik növény a gaz. Ráadásul a talajnak sem tesz jót.
És a libák?
Állatokat természetesen régen is kihajtottak a földekre és a betakarított területekre, ahol megették a még élő növényzet egy részét.
Aztán ott volt a „libakommandó”. Ennek legismertebb dokumentált elterjedése az Egyesült Államokban inkább az 1950-es évektől kezdődött, amikor például gyapotföldeken használták őket.
Az ötlet ettől még remek: a liba megeszi a neki tetsző növényeket, közben trágyáz is.
Csak éppen neki sem lehet elmagyarázni, hogy az egyik zöld növény gaz, a másik pedig a vacsoránk. Tehát haszonnövényeknél nem jött be.
Viszont a már betakarított területre kihajtva őket, no meg mellé a csirkéket, esetleg cocákat – tökéletes munkát végeztek, mert összeszedtek minden gazt még a magjával együtt.
A nagy változás később jött
A gyomirtás igazi vegyszeres forradalma az 1940-es években kezdődött, amikor megjelentek az olyan szelektív szerek, mint a 2,4-D. Ezek már lehetővé tették, hogy bizonyos gyomokat úgy pusztítsanak el, hogy közben a termesztett növény életben maradjon.
Amit egykor kézi, fizikai munkával végeztek – innentől rendbetették a vegyszeres megoldások.
Más kérdés, hogy ebből a háztájiban lévő csirkének, malacnak, libának – sok haszna nem származik, a gazda délutánonként nem biztos, hogy gazzal megrakott zsákkal érkezik.
Fotó: Pixabay/Pixabay




