1872 őszén furcsa dolgok történtek Budán – egy asszony rosszul lett a Fekete Sas fogadóban. Pap Lázár királyi ügyész felesége volt, őt tartják a kolerajárvány első budai áldozatának.
Aligha tartozott a város legszegényebb lakói közé. A kolera viszont nem válogatott. Lényegtelen, hogy falusi pásztor, nemes vagy kereskedő az ember – kedvező feltételek között ugyanúgy lecsap rá. Az viszont tény, hogy a zsúfolt, rossz körülmények között élők lényegesen veszélyeztetettebbek voltak.
Budapest ekkor még hivatalosan nem is létezett. Pest, Buda és Óbuda egyesítéséről már döntöttek, az új főváros azonban 1873. november 17-én született meg. A járvány ekkor már a végét járta, de még nem ért véget: az utolsó fővárosi esetet hat nappal később jegyezték fel.
Az országot 1872 és 1874 között sújtotta a gyorsan terjedő kór, legsúlyosabb időszaka azonban 1873-ra esett. Hatása még jóval tovább érződött: mintegy hat év kellett ahhoz, hogy a lakosság lélekszáma ismét elérje a járvány előtti szintet.
Fura kettősség volt ez az időszak. Az egyik oldalon ott állt a fejlődő, épülő város, tele nagy tervekkel, palotákkal, vasúttal és egyre pezsgőbb élettel. A másikon pedig a zsúfolt lakások, az emésztőgödrök, a bizonytalan minőségű kutak és a hiányos csatornahálózat.
A felszínen már egy leendő világváros mutogatta magát. Alatta viszont még meglehetősen középkori állapotok uralkodtak.
Honnan érkezett a kolera?
A kolerát okozó baktérium nem a piszokból keletkezik, bár ott tud igazán veszélyessé válni, ahol nincs tiszta ivóvíz és megfelelő csatornázás.
A Vibrio cholerae természetes vízi környezetben is előfordul. A betegség hosszú időn át főként India, azon belül a Gangesz deltájának térségében volt jelen. A 19. században aztán a hajózás, a vasút, a kereskedelem és a nagy katonai csapatmozgások megadták neki azt, ami korábban hiányzott: a gyors közlekedést. Mint annyi más járványnak, ennek is előnyére vált a felgyorsuló világ.
Az 1872-es, minket is érintő járvány Oroszországból jutott át Galíciába, majd elérte Magyarországot. A magyar hatóságok észnél voltak, szerették volna leállíttatni a veszélyes területekről induló katonai csapatmozgásokat, a hadvezetés azonban mit sem törődött ezzel, és folytatta az újoncok szállítását. Pest-Budára feltehetően a Galíciából a budai Ferdinánd laktanyába vezényelt katonák hozták be a fertőzést. A már működő vasút felgyorsította a terjedést.
A kórokozó szennyezett vízzel és élelmiszerrel terjed. Ha a beteg ember ürüléke bekerül egy vízforrásba, abból rövid idő alatt rengeteg új fertőzés lehet. Egy rossz helyen kialakított emésztőgödör, egy szennyezett kút, és máris kész a baj.
A kolera súlyos hasmenéssel és hányással jár, ezért a beteg rövid idő alatt elképesztő mennyiségű folyadékot és sót veszít. Kezelés nélkül akár néhány óra alatt összeomolhat a keringése. Ma már tudjuk, hogy a gyors folyadék- és sópótlás életet menthet. Akkoriban viszont ópiummal, kámforszesszel, rummal, ecetes vagy citromos vízzel próbálkoztak.
Nem csoda, hogy mindennel kísérleteztek: a legtöbb orvosnak fogalma sem volt arról, mivel áll szemben.
Szomorú ez, hisz már két tudós is jóval korábban jelezte a baj eredetét, de kis túlzással a kutya sem foglalkozott velük. Az 1854-es londoni járvány után John Snow már kimutatta a fertőzött ivóvíz szerepét, és ugyanabban az évben Filippo Pacini olasz orvos leírta magát a baktériumot is.
Robert Koch aztán 1883-ban azonosította újra a kolera kórokozóját, vagyis jó tíz évvel a magyarországi járvány után. Ez azonban már valódi áttörést jelentett.
Azt hitték, vége – aztán visszajött
Az első budai megbetegedések után megérkezett a hideg idő, és a betegség terjedése szinte leállt. Úgy tűnt, a város megússza a nagyobb bajt, 1873 februárjára pedig azt hihették, vége az egésznek.
A jóslat nem jött be.
Tavasszal, az idő enyhülésével a kolera új erővel tért vissza, és hónapokon át pusztított. A mai Budapest területén 5379 kolerás beteget tartottak nyilván, közülük 2621-en meghaltak. Vagyis a nyilvántartott betegek csaknem fele nem élte túl a fertőzést. Kegyetlen pusztítás, ha azt nézzük, hogy ekkoriban Pest-Budának összesen közel 300 ezer lakosa volt.
Országosan a gyakran idézett becslés szerint mintegy 250 ezer ember életét követelte a járvány, de ennél jóval magasabb számítások is születtek.
Fura, hogy egy ilyen járvány szinte teljesen elfelejtődött – miért?
Az 1831-es kolerajárványhoz hozzátartozik a koleralázadás, a hatóságok elleni indulat és Kazinczy Ferenc halála. Vannak nevek és események, amelyekbe bele tud kapaszkodni az emlékezet.
Az 1872–1874-es járvány inkább beleolvadt a számokba.
Közben megszületett Budapest, lezajlott az 1873-as pénzügyi válság, majd folytatódott a város rohamos fejlődése. A korszakból szívesebben emlékszünk a hirtelen fejlődésre, mintsem arra, hogy ugyanez a város még nem tudott minden lakójának tiszta vizet és biztonságos csatornázást biztosítani.
Az 1870-es években felgyorsult a csatornahálózat bővítése, 1876-ban pedig megszületett az első átfogó magyar közegészségügyi törvény. Szabályozták a járványok bejelentését, a betegek elkülönítését, a fertőtlenítést és a járványkórházak működését.
A sorozatos járványok nagy eséllyel ahhoz is hozzájárultak, hogy a szemét elszállítása és az utcák tisztán tartása lassan valódi közüggyé vált. Később javult az ivóvízellátás, 1894-ben megnyílt a fertőző betegek kezelésére épített Szent László Kórház, egy évvel később pedig létrejött a fővárosi Köztisztasági Hivatal is.
Ezek a változások is kellettek ahhoz, hogy Budapestből valóban modern világváros legyen – nagyjából olyan, amilyennek ma ismerjük.
Fotó: Pixabay/Illuvis
