A Cívishír hírportál cikke alapján az RTL Híradó számolt be arról, hogy Debrecenben – és ki tudja, még hányan vannak – egy férfi ételfutár idegen nőket videózott, élőzött, és közben becsmérlő megjegyzésekkel illette a felvételen szereplőket.
Ráadásul talán mindezt munkaidőben, hisz munkaruhában, futártáskával volt látható az egyik felvételen, és általában azoknak szólt be, akik előtte haladtak, vagy előtte tűntek fel.
Jó ideje sajnos elég megszokott kis hazánkban, hogy a férfiak, de akár a nők is kedvük szerint mondhatnak hangosan véleményt társaságukban egy általuk épp látott, másik vagy azonos nemhez tartozó illetőről. Általában külső jellegzetességek becsmérlése a cél, mások nevetségessé tétele. Érzékeltetni: én, mi szebbek…, jobbak…, okosabbak vagyunk nála…
Bár az adott futár már az általa közzétett videókat törölte, még most is elérhetők egy TikTok-videók szemetét összegyűjtő oldalon.
De ha belegondolunk, ez egyáltalán nem egyedi eset. Beszólogatások mindig voltak és vannak, ezen a téren még hatalmasat kell fejlődnünk. Viszont mára már kéznél van egy viszonylag új lehetőség, méghozzá a digitális kukkolás, és ezzel együtt lehetőség a nyilvános megszégyenítésre. Hogy miért? Miért jó ez? Inkább: miért ne?
Át kéne gondolni, hogy hol a határ a magánvélemény és a nyilvános megszégyenítés között, mert azért van, elég vastagon – bár láthatatlan határvonalnak hívják, ez nem valós.
Pletykák mindig is voltak és lesznek, emberek vagyunk. Ez sem jó módszer, de jó vagy nem jó, mindenkinek van szubjektív véleménye a környezetéről, a szomszédról, a barátról, barátnőről. Kibeszéljük őket otthon, vagy párunkkal, barátunkkal, de ennyi. Idegennek minek elmondani? Sem ő, sem más nem ismeri a másikat.
Ellenben amikor ez a szubjektív vélemény már nagy közösség előtt „teljes igazsággá” alakul a „megmondóemberek” által, és embereket kipécézünk, nevetségessé teszünk, felvételeket készítünk róluk beleegyezésük nélkül, közben sértő megjegyzésekkel illetjük őket, majd még meg is osztjuk mindezt a digitális térben, olyankor a privát magánéletükbe hatolunk, és ez bárhogy nézzük – büntetendő.
Az a legjobb, hogy egy ilyen emberről, akinek mindenkiről és mindenről megvan a nyilvános-privát véleménye, azt gondolnánk, ő egy abszolút magabiztos és tökéletes ember, pedig ez egyáltalán nem biztos.
Sokszor pont azért kritizálnak másokat, hogy addig se kelljen saját magukkal foglalkozni. A háttérben lehet belső bizonytalanság, elégedetlenség vagy valamilyen más probléma is. Bár tévedhetetlennek mutatják magukat kifelé, ettől még egyáltalán nem biztos, hogy belül is ennyire rendben vannak magukkal. Kifelé akár stílusikonként szaladgálhatnak, miközben saját magukkal sincsenek kibékülve.
Na és persze, ha nem szólalhatnának meg szinte teljes anonimitásban, akkor ők sem lennének ilyen bátrak. De a Facebook és más közösségimédia-platformok úgy működnek, hogy még valós profil mögött is – ami azért viszonylag ritka – egyfajta maszkot adnak az illetőnek. Többet engedünk meg magunknak, mint a való világban.
Lehet egy problémás viselkedés alapja akár az is, hogy egyszer, egy rossz pillanatban megoszt az illető egy másra nézve sértő képet, és ez több lájkot, megosztást kap, mint az addigi átlagos dolgai. Márpedig erről szól a közösségi profil. Ha jó vagy, akkor jönnek a követők, jönnek a lájkok, osztogatják a cuccaidat.
Ha a múltkor volt 100 lájk, akkor a következőre már „uncsi”. Több kell.
Mivel lehet többet szerezni? Hát persze, hogy ilyesmivel, de rá kell még tenni. Egy-két lapáttal még ráfér. És ez így megy, fokozatosan felfejlesztve a bunkóságot, s mivel a követők a háttérben tapsikolnak, nem is látja, nem érzékeli az illető, hogy baj van, hogy nagyon letévedt a pályáról.
És hát azért – valljuk be – egy ilyen bunkósággal lényegesen könnyebb tetszést kiváltani, mint egy igényesebb posztolással.
És igen, akik a háttérben tapsikolnak, azok is ezen az úton járnak. Legalább annyira.
Ők is egyfajta álarcot hordanak, és együtt nevetnek más problémáján, a megosztó által lenézett emberen. Még akkor is, ha egyébként nem értenek egyet, mert csak a közösséghez tartoznak. Amúgy is minek szólnának, még a végén őket támadnák le, hisz ez már egy igazi kis buborék.
Igazi kis csorda, horda, képernyő mögé bújt tömeg – semmi felelősség. Hát nem szuper „tudni”, hogy mi vagyunk az ász, ő meg a fura…?
Látsz egy poént, ami a valóságban nem is az, mert kellemetlen, vacak a kifejlete, de mennyire jó már, hogy lelájkolhatod, vagy te kapsz érte sok kommentet és megosztást. Semmi poén az egész, ennyibe nem fog belehalni, nekünk meg örömünk van benne.
Biztos, hogy ennyi az egész?
Tudod te már, mennyien belehaltak ebbe a semmiségbe? Amikor csak poénból kezdenek ki valakit.
Te mit tennél, ha a tesódat, anyádat, apádat kezdené ki valaki?
Vagy netán téged? Neked hogy esne?
Érdemes egy egész életre szóló lelkiismereti terhet vagy egy nagy nyilvánosságot kapó büntetést kockáztatni ilyen esztelenségért? Olyan büntetést, ahol már rólad van szó, és mások ingathatják a fejüket, hogy mennyi ész szorult abba a csöpp fejedbe?
Fotó: Pixabay/wal_172619 – Illusztráció!!!
