Adott egy család, ahol a súlyosan beteg, fekvő édesanyát a férje gondozza. Mivel pelenkázni is kell, a legmagasabb gondozási összegért – ami még mindig nevetségesen kevés. A gondozási díj miatt viszont legfeljebb napi négy órát dolgozhatna. Csakhogy ilyen lehetőség faluhelyen nincs. Próbált munkát találni a közeli nagyvárosban, de ilyen feltételekkel nem vették fel, helyben pedig semmi lehetőség e téren.
Közben még három kiskorú gyermekről is gondoskodni kell az anyuka rokkantsági ellátásából, a saját gondozási díjából, na meg a családiból, ami, mint tudjuk, nem nagy összeg. Persze összesen több mint 200 ezer forint, de mire elég ez öt embernek, ahol egy lestrapált kocsit is fenn kell tartani, hogy legalább orvoshoz valahogy hordani tudja a feleségét a férj?
S mivel nincs munkalehetőség, ezzel a járművel tudja megoldani azt is, hogy használt holmikat szerezzen, amelyeket legalább idővel pénzzé tudnak tenni. Ha fillérekért is.
Hét közben szinte szénhidráton élnek, estére csinál a férj valami „normálisabb” ételt, hogy mire a gyerekek hazamennek, legyen harapnivaló. A vizet három utcányiról hordja, mert arra nem telt, hogy bevezettessék. A feleség már 15 éve beteg, fokozatosan rosszabbodott az állapota.
Egy ilyen családnak teljességgel használhatatlan az a szociális rendszer, amely jelenleg országunkban elvileg a családok megélhetését segítené. Hisz a rendszer elsősorban dolgozókkal számol, és megfeledkezik azokról az emberekről, akik nem azért nem ténykednek munkahelyen, mert nem akarnak, hanem mert például olyan helyen élnek, ahol lehetőség sincs arra, hogy munkát vállaljanak, vagy egyszerűen olyan helyzetbe kerültek, ahonnan záros időn belül nincs kilábalás.
Magyarországon rengeteg a zsákfalu, a várostól távol eső település,
ahol a házak olcsók, a fenntartásuk ugyanannyiba kerül, mint máshol, ahol a bolt akár jóval drágábban adja ugyanazt az élelmiszert, ahol nemhogy normál munka, de sokszor még közmunka sincs elég, ezért előfordul, hogy pofára osztják a lehetőségeket. Nem mindenütt persze, de megesik. Mennyivel drágább egy ilyen helyen élni, mint a belváros közepén?
Magyarországon ma annyiféle adókedvezmény és adómentesség létezik, hogy kifejezetten izgalmas témává vált, ki fizet egyáltalán személyi jövedelemadót, és ki mennyit. Fiatalok, akik előtt ott az egész élet, de eltartottjuk nincs, gyermekes családok, ha dolgoznak, anyák különböző csoportjai kapnak kedvezményeket, miközben mások – gyermektelenek, idősebb dolgozók vagy azok, akiknek a gyerekei már felnőttek – teljes szja-t fizetnek.
No persze ez sem igaz teljesen, hisz adót mindenki fizet, aki vásárol az országban – néhány kivételtől eltekintve az irdatlan magas áfakulcs miatt. Bármit fogyaszt, adózik utána.
Természetes, hogy szükség van családtámogatásra. Egy gyermek pénzbe kerül, fölösleges vitatni. De az is igaz, hogy nincs minden családnak szüksége arra, hogy az állam még néhány tízezer forinttal meglökje a családi költségvetést. De ha igen, akkor átgondoltabban.
Talán igazságosabb lenne, ha az állam nem ennyi különböző adókedvezménnyel próbálná megoldani a családtámogatást, hanem végre érezhető szintre emelné a családi pótlékot, és mellette nagyjából mindenki részt venne a közteherviselésben.
Ilyenkor jön a felhördülés: de hát akkor a szegények abból élnének…!
Biztos? Biztos, hogy ez a céljuk, vagy lehet, hogy nagy részük erre kényszerül?
A családi pótlék összege nagyon régóta gyakorlatilag változatlan, így ma egy gyermek után kapott néhány tízezer forint már alig jelent segítséget. Pedig éppen ez az a támogatási forma, amely ahhoz a családhoz is eljut, ahol nincs akkora fizetés, amelyből komoly adókedvezményt lehetne érvényesíteni. És ahol néhány tízezer forint is jelentős tételnek számít.
Ez különösen fontos a kisebb, elszegényedett településeken.
Könnyű azt mondani, hogy dolgozni kell. Csakhogy van, ahol munkahely alig akad, a legközelebbi város messze van, a busz ritkán jár, a gyereket pedig valahová tenni is kellene munkaidő alatt. Ilyen helyen a munkanélküliség nem feltétlenül azt jelenti, hogy valaki nem akar dolgozni. Egyszerűen nincs hol. És bizony jellemzően az apró falvak lakossága nem a milliárdosok közül kerül ki. Sőt, még tényleges milliomos is alig akad.
Sokan úgy gondolják, hogy a szegénységnek jelenkori oka van, nyilván az életmóddal lehet gond, és biztos, hogy lábat lógat a banda, dolgozni nem akar. Nem minden szegény család alkoholista, drogos vagy felelőtlen. Sőt, nagy részük igenis rá van kényszerítve arra, hogy minden fillérre odafigyeljen. Rengetegen egyszerűen rossz helyen élnek, kevés lehetőséggel. Nekik egy normális összegű családi pótlék valódi segítség lenne: ennivaló, ruha, tanszer, cipő kerülhetne belőle a gyereknek.
Át kéne gondolni, mi jobb az államnak. Magasabb családi pótlékot fizetni, vagy több gyereket látni állami gondozásban? Mert törvény ide vagy oda – amely szerint pusztán anyagi okból gyermeket kiemelni nem lehet –, a gyakorlatban az anyagi nélkülözés sokszor összefonódik azokkal a körülményekkel, amelyek végül a gyermek kiemeléséhez vezetnek.
Természetesen vannak olyan családok is, ahol a pénz nem oda kerül, ahová kellene. De emiatt nem lehet mindenkitől visszatartani a segítséget. Inkább azokra kellene jobban odafigyelni, ahol valóban baj van. Ebben a pedagógusnak, védőnőnek, családsegítőnek is nagyobb szerepe lehetne, hiszen ők sokszor pontosan látják, milyen állapotban érkezik a gyerek, van-e rendes ruhája, ételt kap-e, foglalkoznak-e vele.
Ha bizonyíthatóan nem a gyerekre fordítják a támogatást, ott lehetne szigorúbb rendszer: részben természetbeni segítség, célzott kártya, közvetlenül fizetett étkezés, ruha, tanszer vagy akár rezsi. Valódi családsegítő rendszerre lenne szükség, nem pusztán felügyeletre. És ha így sem megy, akkor viszont jöhet a kiemelés. Nem a gyereket kell büntetni azért, mert a szülő felelőtlen.
A sokgyermekes családoknál is érdemes lenne kicsit életszerűbben gondolkodni.
Ne az legyen az alap, hogy ha szegény, minek vállalt annyi gyermeket? A szegénységhez gyakran társul a magasabb gyermekszám, ha javul a helyzet, majd másképp lesz. Négy-öt-hat kisebb gyerek mellett egy anya számára sok esetben gyakorlatilag megoldhatatlan a nyolcórás munka. Elég, ha sorban betegek a gyerekek, máris több idő megy táppénzre és szervezésre, mint normális munkára.
Ha valaki folyamatosan kiesik a munkából a gyerekek betegsége miatt, az sem a munkáltatónak, sem a családnak nem jó helyzet. Van egy társadalmi költsége ennek is, amit talán jobb lenne átláthatóbb és értelmesebb formában felhasználni. Olyan megoldás kellene, amely nyugodtabb életet biztosít mind a munkáltató, mind az esetleges munkavállaló számára. Tisztább helyzetet. Ilyen esetben bizonyos feltételek mellett lehetne értelme egy tisztességesebb összegű otthonmaradási támogatásnak – nem teljes fizetésnek, nem luxusnak, hanem egy stabil alapnak. Ez a gyermekek érdeke, és az, hogy ha csak lehet, családban nevelkedjenek, de ne nyomorban.
És ott van a mindenható közmunka.
Papíron munkát ad, a gyakorlatban viszont sok helyen kérdéses, mennyi valódi érték keletkezik belőle. Pedig elvégzendő tevékenység lenne. Utcát kell takarítani, árkot rendbe tenni, erdőt gondozni, közterületet karbantartani, egyes térségekben mezőgazdasági munkát is lehetne szervezni.
Lehet, hogy sok helyen értelmesebb lenne a napi négyórás, de ténylegesen számon kért közmunka. Kapjon érte az ember egy alapjövedelmet, azonos szinten más négyórás munkával, de azt a négy órát valóban dolgozza le. Utána maradjon ideje háztájira, alkalmi munkára, gyerekre vagy arra, hogy más munkát keressen. Ráadásul valamivel több pénze is lenne a munkakeresésre, utazásra.
Az adózás pedig a maga egyetlen kulcsával szintén átgondolásra szorul.
Nem feltétlenül brutális adókulcsokra van szükség, hanem ésszerű sávokra. Cserébe kevesebb kivétel, kevesebb olyan szabály kellene, amely miatt két ugyanolyan bruttó fizetésű ember nettója között óriási különbség van csak azért, mert az egyik éppen beleesik valamelyik kedvezményezetti körbe, a másik pedig nem. Ne fordulhasson elő olyan helyzet, hogy ugyanazon vagy hasonló bruttó bér mellett a húsz éve szakmájában dolgozó ember kevesebbet visz haza, mint a pályakezdő.
A szociálpolitika akkor működik, ha nem egyetlen élethelyzetre találják ki.
Más lehetősége van annak, aki Budapesten vagy egy nagyvárosban él, és más annak, aki egy olyan faluban, ahol munkahely, bölcsőde és normális közlekedés sincs.
Attól, hogy valaki kevés vagy semennyi személyi jövedelemadót nem fizet, még nem él adómentesen. Aki fogyaszt, az adózik.
Egy alacsony jövedelmű család ráadásul jellemzően szinte minden bevételét a mindennapi megélhetésre adja ki, így jövedelméhez képest nagyon nagy részt fizet vissza fogyasztási adók formájában.
A magasabb jövedelműek ezzel szemben megtakaríthatnak, befektethetnek, vagy pénzük egy részét külföldön költhetik el. Ezért önmagában az szja alapján nem lehet megmondani, ki milyen arányban járul hozzá a közös kasszához.
A cél nem az lenne, hogy bárkit eltartsunk munka nélkül. Az lenne a cél, hogy aki tud és akar dolgozni, annak legyen rá lehetősége, aki pedig átmenetileg vagy a családi helyzete miatt nem tud kereső tevékenységet folytatni, az se zuhanjon a gyerekeivel együtt a semmibe. A gyermekek érdekében.
No meg az államéban is. Mert nagyon nem mindegy, hogy egy beteg emberről vagy egy gyermekről intézményben az állam gondoskodik, vagy megfelelő támogatással a saját családjában élhet. Az intézményi gondoskodás hatalmas összegeket emészt fel – sok esetben jóval többet, mint amennyibe az kerülne, hogy a családot segítsük hozzá ahhoz, hogy egyben tudjon maradni.
Bár nem szokás belegondolni, valójában mindkét félnek, a családnak és az államnak is ugyanaz az érdeke. Ahol csak lehet, családon belül kell megoldani a betegápolást, gyermeknevelést. Ha nem tennék ilyen-olyan oknál fogva, jóval több fizetni valója lenne az államnak, mint egy rendszeres támogatás, és ezáltal mindenki mástól is több pénzre lenne szükség. A pénzt célzottan oda kell juttatni, ahol szükség van rá, és nem azokat is támogatni, akik anélkül is simán vennék az akadályokat.
Fotó: Pixabay/Nanas_World
