Fura dolog a szólásszabadság. Gyakran akkor hivatkozunk rá, amikor olyasmit mondunk vagy teszünk közzé, ami másnak kellemetlen, és nekünk szegezi a kérdést: ez most mi volt?
Na, ilyenkor jön: „Demokrácia van, szólásszabadság, jogom van a véleményemhez.”
Így igaz, véleményt alkotni szabad, sőt kell is. Csakhogy a szólásszabadság nem azt jelenti, hogy bármit kimondhatunk gondolkodás nélkül. A korlátai viszont nem ott kezdődnek, hogy mindent tiltani lehet, amit valaki sértőnek vagy kellemetlennek gondol.
Bonyolultabb a helyzet.
Ha kizárólag a senkit nem zavaró véleményeket védenénk, szólásszabadságra tulajdonképpen nem is lenne szükség. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata szerint a védelem azokra a gondolatokra is kiterjed, amelyek sértenek, meghökkentenek vagy zavart keltenek. A korlátozásnak törvényesnek és a jogsértéssel arányosnak kell lennie.
A határ tehát nem ott húzódik, hogy valakit lustának, felelőtlennek vagy pihent agyúnak nevezünk. Ez kellemetlen és bántó állítás lehet, de még véleménynek tekinthető.
Vélemény vagy tényállítás?
Szabad azt mondani egy politikusról, hogy alkalmatlan, rosszul végzi a munkáját, vagy szerintünk kárt okoz az országnak. Ez szubjektív értékítélet, amely a közügyi vitákban komoly védelmet élvez.
Egészen más azt állítani valakiről, hogy lopott, csalt, sikkasztott vagy más bűncselekményt követett el. Ezek ellenőrizhető tényállítások, és nem változnak véleménnyé attól, hogy eléjük tesszük: „szerintem”.
Érdemes arra is figyelni, hogy ha valakiről nyilvánosan ilyesmit állítanak, arra érkezik-e komoly cáfolat vagy jogi lépés. Ha nem háborodik fel, és nem viszi bíróság elé az ügyet, az önmagában még nem bizonyít semmit, de azért erősen elgondolkodtató lehet.
A rágalmazást sem lehet egyszerűen arra leszűkíteni, hogy valaki szándékosan hazudik. A magyar Büntető Törvénykönyv szerint a becsület csorbítására alkalmas tény mások előtti állítása, híresztelése vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata is megvalósíthatja.
A becsületsértésnél pedig nem egy állítólagos eseményről, hanem becsmérlő, megalázó kifejezésről vagy cselekményről van szó. Ilyen lehet például a „gyáva féreg” kifejezés. Ha ez a parlamentben hangzik el, az arra adott szankciót lehet túlzónak nevezni, de szerintem nem az. Egy parlamenti megszólalás példát is mutat arra, milyen hangnemet tekintünk elfogadhatónak.
Ha valaki politikus, ismert ember, vagyis közéleti szereplő, több kritikát kell elviselnie. Számolnia kell azzal, hogy döntéseit, kijelentéseit, sőt akár a hétköznapi viselkedését is keményebben és nyilvánosan bírálják majd. Ez azonban nem jelenti azt, hogy büntetlenül bármit lehet állítani róla.
Nem minden gyűlölködés gyűlöletbeszéd
A köznyelvben szinte minden durva, előítéletes vagy kirekesztő mondatot gyűlöletbeszédnek nevezünk. Jogi értelemben ennél jóval szűkebb a határ.
A törvény a nagy nyilvánosság előtt valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási vagy más meghatározott társadalmi csoport, illetve annak tagjai elleni erőszakra vagy gyűlöletre uszítást bünteti. Vagyis nem minden bántó vagy ostoba kijelentés éri el ezt a szintet.
Ez nem jelenti azt, hogy ami még éppen nem bűncselekmény, az rendben is van. A jog nem általános udvariassági szabályzat. Rengeteg kegyetlen, megalázó vagy kirekesztő mondat maradhat a büntethetőség határa alatt, miközben nagyon is alkalmas arra, hogy embereket egymás ellen fordítson.
Fizikai erőszak természetesen még véletlenül sem fér bele. A szólásszabadság nem ad mákszemnyi jogot sem fenyegetésre vagy megfélemlítésre. A verbális bántalmazás szintén jogsértő lehet, ha fenyegetéssé, zaklatássá, rágalmazássá vagy közösség elleni uszítássá válik.
Mit változtatott meg a közösségi média?
A közösségi média nem adott új szólásszabadságot. Azt változtatta meg, hogy hány emberhez juthat el a gondolatunk.
Régen, ha valaki előadást tartott a kocsmában, azt hallotta néhány ember és a kocsmáros. Vagy elfelejtették, vagy egy részük továbbadta, de tömegek nem tudhattak róla. Ma ugyanezt egyetlen bejegyzéssel több tízezer emberhez lehet eljuttatni. A mondat megosztható, lefényképezhető, kereshető, és évekkel később is elővehető.
Gyakorlatilag mindenki kapott egy saját kis tömegmédiumot. Bárki, bármilyen témában megszólalhat. Csakhogy nem mindenki mondatának ugyanakkora a súlya és a következménye.
Az algoritmus pedig válogat, csak nem feltétlenül jó szempontok szerint. Nem biztos, hogy a nívós bejegyzéseket terjeszti a legjobban, hanem gyakran azt, ami felháborodást kelt, és ami körül pezseg a levegő. A platformok üzleti érdeke, hogy minél tovább ott maradjunk, nézzük a bejegyzéseket és a reklámokat. Ha mindenki virágos és macis képeket osztana, és dúlna a boldogság, egy idő után a kutya sem nézné a Facebookot.
Így egy sértő, gyűlölködő vagy felháborító bejegyzés sokkal több emberhez juthat el, mint egy gondolkodtató, építő írás. Ez pedig nem feltétlenül tesz jót nekünk.
Cenzúra-e, ha töröl a Facebook?
Nem minden törlés cenzúra a szó alkotmányos értelmében. Ettől még rengeteg értelmetlen és megmagyarázhatatlan törlés történik, miközben olyan kijelentések maradnak fenn, amelyek jóval komolyabb határt súrolnak.
A moderáció hosszú évek alatt sem lett igazán következetes. Valódi ügyfélszolgálat alig van, érdemi kapcsolatot szinte lehetetlen felvenni velük. Ha válaszolnak, gyakran általánosságokat írnak, amelyekből nem derül ki, mi történt, és mit lehet tenni ellene.
Közben a közösségi médiának az az érdeke, hogy mozgás legyen. Csupa értelmes, intelligens és szabatos poszttal, békés hozzászólással ezt jóval nehezebb lenne elérni. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a cenzúra és a cenzúrázatlanság egyszerre tűnik következetlennek.
Ugyanannyit ér mindenki mondata?
Papíron biztos.
Csakhogy más az, ha valaki leír egy véleményt, és az ismerősei közül tízen reagálnak rá, mint amikor ugyanezt egy influenszer, politikus vagy más közéleti szereplő teszi. A két ember akár szóról szóra ugyanazt a mondatot írhatja, a hatása mégis teljesen más lesz.
Egy politikus mögött ott áll a tisztsége, a kapcsolatrendszere, a követőtábora, a sajtó elérése, és az a feltételezés is, hogy többet tud, többet tehet meg, vagy könnyebben mozgósíthat másokat.
Ha egy ilyen ember megnevez valakit, ellenségként mutatja be, vagy ráirányítja a követői figyelmét, abból könnyen tömeges támadás lehet. Nem kell nyíltan utasítást adnia: közönségének egy része magától érti az üzenetet. A véleménynyilvánító pedig később a tömeg mögé bújhat, mert ő nem mondott semmi kötelező érvényűt.
Minél nagyobb valakinek a befolyása és az elérése, annál kiszámíthatóbb, hogy egy kijelentése milyen következményeket indíthat el.
Amikor a hatalomhoz közel álló ember többet enged meg magának
Különösen veszélyes helyzet alakul ki, ha valaki a hatalom közelében rendszeresen a törvényes határon egyensúlyoz, időnként át is lépi azt, mégsem történik semmi.
A követőinek azt üzeni, hogy ez a hangnem elfogadható. A megtámadott embernek azt, hogy hiába próbál védekezni. A kívülállóknak pedig azt, hogy jobb csendben maradni, mert nem tudhatják, milyen következménye lesz annak, ha ellentmondanak.
Ha a jog és a hatóság sem lép, az is üzenet: nem tudunk megvédeni, és hasonló esetben veled szemben is tehetetlenek lehetünk.
Ezt nevezik dermesztő vagy elhallgattató hatásnak. Papíron továbbra is mindenkinek joga van megszólalni, a gyakorlatban azonban sokan inkább nem teszik. Nem azért, mert nincs véleményük, hanem mert nem akarnak magukra húzni egy befolyásos embert és annak követőit.
Ilyenkor a szólásszabadság már nem közös jogként működik, hanem hatalmi előnnyé válik. Az egyik fél szabadon támadhat, a másik pedig már a válasz előtt mérlegeli, milyen következmények érhetik.
Ugyanez kicsiben is működik. Egy valójában minimális hatalommal rendelkező helyi képviselő nyilvánosan kipécézheti a neki nem tetsző embereket és kritikusokat, vagy egyszerűen kitilthatja őket a saját felületéről. Követői ezután elvégzik helyette a piszkos munkát: támadnak, minősítenek, és egyre ellenségesebb légkört teremtenek a kritikus körül.
Közben létrejön egy buborék, amelyben a képviselőt mindenki dicséri, a szava pedig szinte szentté válik. Ő maga egy idő után többnek és tökéletesebbnek látja magát, hiszen látszólag mindenki egyetért vele. A követőtábor pedig nem találkozik a külső kritikával, ezért azt tapasztalja, hogy jó helyen van, és valóban mindenki szereti, tiszteli, magasztalja az illetőt. Így idővel szinte bármire képesek lehetnek érte.
Pedig éppen a közéleti szereplőknek kellene több kritikát elviselniük. A politikusok tudatosan vállalják a nyilvános ellenőrzést, ezért velük szemben tágabb a megengedett kritika határa is. Ugyanakkor nekik kellene különösen kerülniük az intoleranciát erősítő kijelentéseket.
A hatalom tehát nem ad több szólásszabadságot. Sokkal nagyobb felelősséget kellene jelentenie.
A legfontosabb kérdés talán nem is az, hogy mit engedünk meg egy névtelen magánembernek. Hanem az, hogy mit engedünk meg annak, akinek a mondata mögött már ott áll a befolyás, a tömeg vagy maga a hatalom.
Mert a szólásszabadság eredetileg elsősorban pajzs volt a hatalommal szemben. Nem fegyver a hatalom kezében. Tehát a szólásszabadságot mások kirekesztése, megbélyegzése, megfélemlítése érdekében használni szimplán törvénytelen.
Fotó: Pixabay/Tumisu
