Biztosan találkoztál már azzal a furcsa jelenséggel, amikor valaki alig tud valamit egy témáról, mégis olyan magabiztosan nyilatkozik róla, mintha legalább húsz éve azzal foglalkozna.
Közben az, aki valóban ért hozzá, sokkal óvatosabban fogalmaz. Hozzáteszi, hogy „valószínűleg”, „a jelenlegi tudásunk szerint”, esetleg azt is, hogy ebben vagy abban nem biztos.
Felületesen ezért éppen a kevesebbet tudó ember tűnik a nagyobb tudásúnak.
Bár van egy mondás, miszerint minden buta ember okosnak képzeli magát, és az okosak butának, a valóság ennél bonyolultabb.
Van egy érdekes, régóta vizsgált pszichológiai jelenség, amely részben magyarázatot adhat erre a témára.
Amikor azt sem tudjuk, mit nem tudunk
A Dunning–Kruger-hatás lényege leegyszerűsítve az, hogy egy adott területen kevés tudással rendelkező embernek sokszor éppen az a tudása hiányzik, amelynek segítségével felismerhetné saját hiányosságait.
Vagyis nem pusztán kevés információja van. Azt sem feltétlenül látja pontosan, hol vannak a tudása határai.
Minél többet tanulsz egy témában, annál több részlet, kivétel és bizonytalanság válik láthatóvá. Egy egyszerűnek tűnő kérdésből hirtelen akár tíz másik lesz.
Ezért fordulhat elő, hogy a tájékozott ember kevésbé határozott. Nem azért, mert butábbnak gondolja magát, hanem mert pontosabban látja, mennyi mindent kell figyelembe venni. És mennyi mindent nem ismer környezetéből.
Aki pedig csak a felszínt ismeri, könnyebben mondja azt:
„Ez teljesen egyértelmű.”
Mert a közösségi média viszont imádja az egyértelműséget.
A hosszú magyarázat, a mérlegelés és a „nem tudjuk biztosan” nem különösebben látványos. Sokkal erősebben működik egy rövid, magabiztos kijelentés:
„Mindenki hülye, aki ezt nem látja.”
„Én megmondtam.”
„Erről ennyit.”
„4 éve jobban éltünk.”
És ezzel meg is adtuk a löketet a vitára, s pöröghet az algoritmus.
Hisz a platformok számára a vita aktivitás. Komment, válasz, megosztás, újabb komment, újabb veszekedés. Nem feltétlenül az számít, hogy egy állítás igaz-e, a lényeg az, hogy képes-e reakciót kiváltani.
A düh különösen jó erre.
Kutatások szerint az aktivitás alapján rangsoroló rendszerek valóban könnyebben felerősíthetnek érzelmileg túlfűtött, ellenséges vagy megosztó tartalmakat.
Így furcsa helyzet alakul ki: aki hangos, magabiztos és konfliktust gerjeszt, az könnyen nagyobb láthatóságot kap, mint aki ugyanarról a kérdésről nyugodtan és pontosan próbál beszélni.
A követőtábor pedig visszaigazol
Ha mindehhez követők is érkeznek, újabb kör indul.
Tízezer-százezer ember követ – akkor biztosan igazam van.
Ötszázan lájkolták – az én véleményem az etalon.
Sokan tudják persze, hogy a megosztás, lájk, követés egyáltalán nem tudásmérő eszköz.
Lehet valakit azért követni, mert szórakoztató. Azért, mert felháborító. Azért, mert szeretjük. Azért, mert utáljuk. Vagy egyszerűen azért, mert kíváncsiak vagyunk a hülyeségeire, és arra, legközelebb mivel etet bennünket.
Amikor az érv helyett az ember kerül célkeresztbe
A vita teljesen más az interneten, mint amikor két ember szemtől szemben ülve, állva beszélget.
Ha egy állításodra valaki ellenérvet hoz, két lehetőséged van: végiggondolod, és tálalod a saját véleményed, vagy megpróbálod elhallgattatni az embert.
Az utóbbi sokkal egyszerűbb. Főleg annak, aki nem áll azon a szinten, hogy valódi véleményt megfogalmazhasson.
Ilyenkor kerül elő a profilkép, a kor, a külső, a munkahely, a helyesírás vagy bármi más, aminek az eredeti témához semmi köze. De tökéletes eszköz odaszúrni vele. Mert mint tudjuk – legjobb védekezés a támadás. Márpedig egy észérv egyes embereknél igazi támadás jele.
Az online térben minden más, mintha csak álarcot viselnénk. Még akkor is, ha saját profilon vagyunk fenn. Ha pedig ehhez kamuprofil is rendelkezésre áll, akkor elszabadul minden.
Szemtől szembe persze már nem annyira „bátrak” az emberek.
Ez nem feltétlenül intelligencia kérdése. A távolság, az anonimitás és a közvetlen következmények hiánya önmagában is oldhatja a gátlásokat.
A fekete-fehér világ kényelmes
A bonyolult magyarázatot előkotorni az emlékezetből fárasztó. Sokkal kellemesebb azt hallani, hogy van egy jó és egy rossz oldal, egyetlen felelős, egyetlen megoldás, és természetesen mi vagyunk azok, akik átlátjuk az egészet. És a megoldást tálaljuk.
Az ilyen világkép ráadásul közösséget is teremt.
Mi tudjuk az igazságot, sőt – igazak vagyunk. A másik oldal buta, gonosz, és ezek variációi. Ha ránk ők rosszat mondanak, vagy csak furcsát, vagy csak nem azonosulnak, akkor az már támadás a csoportunk ellen.
Így történhet meg, hogy a valódi, tudásközpontú tájékoztatás csak döcög, miközben egy hangos, leegyszerűsített állítás pillanatok alatt körbeszalad a Facebookon.
Egyszerű: tudják magukról, hogy ők az okosok, a jók, a tökéletesek. S ezért meg kell ezt mutatniuk…
Fotó: Pixabay/LoboStudioHamburg
