A püspökfalat pár falatnyi hús, mégis sokan ezt tartják a szárnyas egyik legízletesebb részének. Valljuk meg: nem véletlenül.
A régi magyarázat szerint éppen ezért járt belőle a papnak, lelkésznek, püspöknek is: a legfinomabb falatot illett neki adni.
Nem mellékes – így azért a gazda sem járt rosszul, hiszen a liba jóval húsosabb részei otthon maradtak.
A szokás Márton napjához szorosan kapcsolódott.
November 11-én nagy lakomákat tartottak, libát vágtak, ettek-ittak, mulattak. A Márton-napi libából a papnak is küldtek, mégpedig hagyományosan a hátsó részéből – abból, amit ma püspökfalatnak nevezünk.
Ez a nap már a római korban is nevezetes volt. Ekkorra befejeződtek az őszi mezőgazdasági munkák, kiforrt az újbor, így volt ok az ünneplésre. A lakomákon ludat is fogyasztottak, amelyet Mars isten madarához kötöttek. A latin avis Martis elnevezést később Márton nevével is kapcsolatba hozták.
Tours-i Szent Márton és a libák története külön is fennmaradt. A legenda szerint Márton nem akart püspök lenni, ezért amikor megválasztása szóba került, egy ólban, a libák között próbált elrejtőzni. De a libák éktelen gágogásba kezdtek, elárulva rejtekhelyét.
Márton alakjának Magyarországon különös jelentősége lett. A hagyomány szerint álmában is segítette az országot, ezért Szűz Mária mellett Magyarország egyik patrónusaként is tisztelték.
A jeles napi nagy evés-ivásnak gyakorlati oka is volt. Karácsony előtt ugyanúgy negyvennapos böjti időszak kezdődött, így november 11. afféle utolsó nagy mulatság lehetőségének számított. Bálokat, vásárokat rendeztek, sok helyen egész nap folyt az eszem-iszom.
A hiedelem szerint nem volt mindegy, mennyi étel került az asztalra. Úgy tartották, ha Márton napján bőségesen fogyasztanak, akkor a következő esztendőben sem kell nélkülözniük.
Dolgozni viszont ezen a napon nemigen illett. Több vidéken úgy hitték, hogy a Márton-napi házimunka bajt hozhat az állatokra, ezért inkább félretették a hétköznapi teendőket.
A házaknál akár több libát is vágtak, s azokból mindenféle csodás fogást készítettek.
Az elfogyasztott libának még a csontja sem ment veszendőbe.
A mellcsont színéből a tél időjárását próbálták megjósolni. Ha hosszú és világos, fehér volt, havas telet vártak, ha barnás és rövidebb, akkor inkább sáros, lucskos időre számítottak.
A Márton-napi időjárást a karácsonyival is összekapcsolták. A mondás szerint ha Márton „fehér lovon érkezett”, vagyis havazott, akkor karácsonyra enyhébb, esősebb időt vártak.
Hogy ezekből a jóslatokból mennyi vált be, az már más kérdés. A népi időjóslásnak azonban megvolt az az előnye, hogy ha mégsem úgy alakult az idő, ahogy várták, rendszerint arra is akadt valamilyen magyarázat.
Fotó: Fortepan / Zsanda Zsolt / Vajszada Károly felvétele
