Ma teljesen természetes, hogy ha egy cipő elkopik, leválik a talpa, vagy egyszerűen megunjuk, veszünk helyette másikat. Igazából a legtöbbet javítani sem érdemes, van, amit nem is lehet rendesen.
Néhány évtizeddel ezelőtt másképp néztek egy lábbelire. Nem azért, mert minden cipő kiváló minőségű volt, hanem mert sokkal nagyobb értéket képviselt, ezért odafigyelve használták.
Falun megszokott volt, hogy nyáron a gyerekek, felnőttek mezítláb jártak, a ház körül pedig papucsot, mamuszt vagy elnyűtt, agyonjavítgatott, folt hátán folt lábbelit hordtak. A rendes cipőt nem koptatták fölöslegesen. Templomba, orvoshoz, hivatalos ügyben vagy ünnepre előkerült, de amúgy nem vették fel.
Olyan is előfordult, hogy aki gyalog indult a városba, a cipőt egy darabig inkább a kezében vitte, és csak a település közelében húzta fel. Mai szemmel furcsának tűnhet, pedig nagyon egyszerű oka volt: drága volt, és minél tovább kellett tartania.
De városon sem bővelkedtek a lábbeliben, nem volt tele a szekrény vagy a gardrób, általában volt egy ünneplő és egy mindennapos cipő. Amikor az ünneplő kopni kezdett, azt is hordták hétköznapokon.
A gyerekek lábbelije különösen nagy teher volt egy szegényebb családnak, hiszen pillanat alatt kinőtték, és nem lehetett gyorsan pótolni. Ha volt is mindenkinek, jóval nagyobbat vettek vagy varrattak. Eleinte kapcával, zoknival hordhatta, vastagon papírt raktak bele, hogy ne lötyögjön annyira. Amikor pedig kinőtte, az orrát kivágva nyáron még egy ideig használható volt – legalább szellőzött elöl.
Sok helyen a fiúknak hamarabb lett rendes cipőjük. Egyszerű magyarázata volt: még suhancok voltak, amikor már kijártak a földre, állatok mellett dolgoztak, kölyökkorukban akár munkába is álltak, így muszáj volt, hogy rosszabb időben legyen a lábukon valami. Ezt, ha csak tehették, mindenképpen kigazdálkodták.
A legszegényebbeknél a testvérek sokszor ruhán és cipőn is osztoztak. Egyetlen használható pár lábbeli azt is meghatározhatta, melyik gyerek tudott aznap iskolába menni.
De legalább harminc-negyven évig tartott – de hogyan?
Gyakran hallani, hogy régen egy rendes cipőt évtizedekig hordtak. Az igazság az, hogy ebben a kijelentésben van egy csavar.
Nem viselték mindennap.
Ha valaki keveset járt el otthonról, a jó cipője az idő nagy részét a szekrényben tölthette. Otthon papucs, mamusz került a lábra, nyáron pedig falun a mezítláb járás sem számított különlegességnek. A rendes cipőt megtisztították, bekenték, elrakták a szekrény aljába a következő alkalomra.
Persze ehhez az is kellett, hogy a cipők akkoriban még nagyrészt bőrből készültek, és szerkezetük olyan volt, ami lehetővé tette a javításukat. Így egy probléma esetén elég volt egy részét rendbe tenni ahhoz, hogy tovább használható legyen.
Talpalták, sarkalták, foltozták, cserélték az elkopott részeket. Nem azért, mert az emberek különösen szerettek javíttatni, hanem mert egy új cipő nagyon drága volt, míg a javítás ahhoz képest jóval kisebb költséget jelentett.
Aztán minden korszerűsödött: jött a tömegtermelés, a fröccsöntési technológia, a habok, műbőrök, varrás helyett a ragasztás – és ezzel együtt megváltozott a javíthatóság is. Na meg nincs is igazán értelme egy cipő javításáért az értékének harmadát kifizetni úgy, hogy nem tudhatjuk, meddig húzza még.
Régen egy levált talpú cipőnél azt kérdeztük: javítható még?
Ma inkább azon problémázunk, mennyiért vegyünk másikat. A javítás nem sikk, és még drága is.
Fotó: Pixabay/wal_172619
