Ismerős a helyzet, hogy egy kiadós ebéd után úgy érzed: többé egy falatot sem, aztán mégis benézel a hűtőbe a jégkrém vagy sütemény miatt – hisz tudod, hogy van még belőle. És miért ne jutalmaznád meg magad, nem sok ez, ennyit megérdemelsz.
Bár utólag sokszor van egy kis bűntudat, valójában ez a tettünk nem feltétlenül a falánkságunkkal függ össze. Illetve azzal is, na de ott vannak azok a bizonyos ösztönök…
Amik sokkal-sokkal régebbről érkeznek.
Régen őseinknek nem volt telerakott hűtőjük
Nem állt mindig rendelkezésre az élelem, azért tenni kellett, hogy legyen.
Ebből következett: érdemes volt enni, amikor volt mit enni, hisz nem lehetett tudni, mikor adódik újra biztos alkalom.
Mára persze változott a helyzet, de attól még a bőrünkből kibújni nem tudunk. Mint ahogy szervezetünk és szokásaink sem egyetlen emberöltő alatt alakultak ki.
Régóta próbálja az ember kideríteni, hogy mi ennek a viselkedésnek a biológiai alapja.
Egy régi elmélet, az úgynevezett „takarékos gén” hipotézis szerint azok az őseink lehettek előnyben az ínséges időkben, akik – ha lehetőség volt rá – képesek voltak bőségesen táplálkozni, és annyi energiát felhalmozni zsír formájában, hogy volt tartalékuk a szűkösebb időkre.
Mára már ezt a nézetet nem mindenki osztja, más magyarázatok után is néznek. Az viszont biztos, hogy nagyon hosszú időn keresztül olyan környezetben éltünk, ahol hol volt, hol nem volt megfelelő mennyiségű táplálék.
Egyik probléma: nem csak akkor eszünk, amikor éhesek vagyunk
Annak, hogy eszünk, több oka van. Függ persze attól is, hogy épp üres a gyomrunk, vagy pótcselekvésként műveljük.
Legalapvetőbb oka nyilván az energiapótlás: megéheztünk, odamegyünk a hűtőhöz, és falatozunk.
Van egy másik ok, és ez már érdekesebb. Van, hogy azért eszünk, mert egyszerűen jó. Éhség nélkül is tökéletes tevékenység, hisz már az illatok is meg tudják hozni az étvágyunkat. És az is pont elég hozzá, ha valaki körülöttünk elkezd enni.
És ott van az unalomból falatozás, amit persze mindig meg tudunk magyarázni. „Csak pár falatot ropogtatok a chipsből, míg a meccset nézem”, „megmaradt úgyis két szendvics, csak nem dobom ki”, stb.
Különösen könnyű tovább enni azokból az ételekből, amelyek nagyon ízletesek és nagy energiatartalmúak. Csak még egy falat, egy picit még, ne mondja senki nekem, hogy ebből baj lehet… Az ízek, az illatok és az állag pedig tesznek róla, hogy ne legyen olyan könnyű abbahagyni.
A desszertnek mindig van hely
Biztos te is tapasztaltad már, hogy megeszed az alapvetően sós főételt, meg amúgy is normál kaját ettél egész nap.
Aztán a főétel után valahogy kellene még valami… Valami finom, valami más…
Ez egy érdekes jelenség, amit szenzoros-specifikus jóllakottságnak nevezünk. Ennek „jelentése” az, hogy a már elfogyasztott étel ízével, illatával telítődünk, s utána valami másra, valami teljesen másra vágyunk.
Ilyenkor jön a desszert, vagy egy kis kutatás olyasmi után, amire épp fáj a fogunk, ami kellemes érzést hagy bennünk fogyasztása után.
Ha sósat ettél, jöhet egy kis édes. Ha édeset, akkor jöhet sós. És egyáltalán nem biztos, hogy a következő íz telít, lehet, hogy majd megint valami másra ácsingózol.
Ez a tulajdonságunk ahhoz is hozzájárulhatott, hogy őseink változatosabban táplálkozzanak. Ne csak egyféle táplálékot egyenek, hanem kívánják a gyümölcsöt, a magvakat, a húst és mást is.
Az evés társadalmi és lelki dolog is
Nem ismeretlen esélyesen számodra sem az a helyzet, amikor nagy társaságban sokkal jobb étvággyal csipegetsz, mint amúgy otthon, egyedül.
És van olyan, hogy magányunkban csak úgy kinyitjuk a hűtőt, mert miért ne?
Nem jó szokás az sem, ha azt hallottuk gyerekkorunkban, hogy márpedig a kiszedett ételt az utolsó falatig meg kell enni.
Egykor persze érthetőbb volt ez, amikor szűkösebben volt élelmiszer. Manapság nem az a lényeg, hogy ami a tányéron van, semmiképp ne menjen a szemétbe, mert attól még másnap is lesz kajád. Azt kell megtanulni, hogy mennyi az a mennyiség, ami gond nélkül elég.
Könnyen szokássá válhat az is, amikor este, akár lefekvés előtt még eszünk egy picit. Nem arról van szó, hogy 2-3 kekszet vagy egy szelet felvágottat nem lehet bekapni. Inkább az a kérdés, hogy valóban éhesek vagyunk-e, vagy már csak azért eszünk, mert minden este ilyenkor szoktunk.
Így hát régen azt tanultuk, úgy éltük, hogy ha van étel, azt meg kell becsülni, és inkább a gyomorba, mint hogy kidobnánk – mert az a biztos.
Ma pedig úgy kell élnünk, hogy felismerjük azt a pontot, amikor a falatozást már abbahagyjuk.
Van erre egy mondás, régi ugyan, de már a jólét idejéből való:
Akkor kell az evést abbahagyni, amikor a legjobban esik.
Fotó: Pixabay/Pexels




