Valamennyien ismerjük az érzést, mikor olyan vendég érkezik a házhoz, akit nem szívesen látunk.
Próbálja az ember érzékeltetni, de hát mégsem dobhatja ki legtöbbször, kénytelenek vagyunk elnézni, esetleg apróságokkal jelzünk.
Nem igazán kínáljuk hellyel, nem igazán kérdezzük, hogy kávézik-e.
Esetleg még az ajtótól beljebb sem engedjük.
És közben nem is gondolunk arra, hogy ezek az apró jelzések valójában nagyon régről jönnek elő, őseink szokásait visszük tovább, talán egy kis finomítással, letisztulva.
Régen sem mondták meg esélyesen szemtől szembe az illetőnek, hogy kint tágasabb, de egyértelműbb jelzésekkel tudatták, hogy más dolguk van.
Eleve alap volt, hogy hívatlanul csak fontos ügyben léphetett valaki a portára.
Az invitált vendég más, ott készültek, teljesen más fogadtatást várhatott.
Ellenben ha csak úgy bement az udvarba, nem kopogtathatott, nem mehetett be minden szó nélkül.
Először jött a klasszikus „Itthon van, gazduram?”, vagy valami hasonló.
Ilyenkor ha bentről azt hallotta, hogy „kerüljön beljebb”, akkor beléphetett, de az ajtónál meg kellett állnia.
Ha nem válaszoltak, vagy a gazda kiment inkább a ház elé, akkor azt jelentette, hogy a házban nem szívesen látott vendég, vagy annyira távoli ismerős, akit nem akarnak magukhoz közel engedni.
Belépve az érkező megállt az ajtónál, a gazda dolga volt az, hogy megkérdezze: mi járatban arra fele.
Ha nem tette, az nem volt jó jel. Valamiért beengedték, de igazából nem volt fontos ember számukra. Ilyenkor az érkező jelezte: Meg sem kérdezi, mi járatban vagyok?
Aki fontos volt, azt beljebb hívták . Minél fontosabb, annál beljebb a lakásba.
Az is a megbecsülés jele volt, hogy a háziasszony kötényével letörölte az ülő alkalmatosságot, amit felkínáltak az érkezőnek.
Ekkor jött az „üljön le minálunk, el ne vigye az álmunk”
Fontos volt az is, hogy a lakás mely részén ültették le.
Az ajtó közelében lévő székre,lócára irányították, ha laza volt a kapcsolat. Amennyiben valakit a szobába hívtak, az nagy megtiszteltetés volt.
Nem volt elfogadott, hogy engedély nélkül valaki beljebb menjen a házba, csak oda léphetett be, amit a gazda, vagy gazdasszony engedélyezett.
Városon, a szegényebb rétegeknél sok tekintetben hasonló volt a helyzet, legfeljebb a megszólítások és a körülmények változtak.
A jobb körülmények között élő polgári, úri közegben már sokkal kifinomultabb szabályai voltak a látogatásnak.
A vizitet általában előre illett jelezni, bejelentkezéssel. A névjegykártyának is fontos szerepe volt: lehetett vele jelezni, hogy mennék, üzenetet hagyni, vagy jelezni, hogy közölni, hogy kereste az illető a házigazdát.
Természetesen a rokoni látogatásoknak nem volt ennyire szoros etikettje.
Ha valaki minden előzetes jelzés nélkül érkezett, és a cseléd, szolga vagy lakáj azt mondta, hogy a keresett fél nincs otthon, az nem feltétlenül jelentette azt, hogy valóban elutazott. Lehetett egyszerű, kegyes hazugság is arra az esetre, ha a házigazda éppen nem akarta fogadni az illetőt.
Megvolt a szokásjoga az érkezésnek és a vendéglátásnak is.
Nem volt mindegy, milyen időpontban tett látogatást valaki, és egy egyszerű vizitnek általában rövidnek, lényegre törőnek kellett lennie.
Ha a házigazda már nem kezdett új témába, elfogyott a lendület a beszélgetésből, esetleg a zsebóráját kezdte nézegetni, azt az értelmes vendégnek illett észrevennie.
Tudta: ideje indulni.
Mára ezek a szokások egy az egyben már nem élnek, de részleteikben nagyon is ismerősek.
Ma sem mondjuk mindig ki, hogy valakit nem szívesen látunk. Egyszerűen nem kínáljuk hellyel, nem teszünk fel új kérdéseket, nem kezdünk bele új témába, vagy eleve az ajtóban intézzük el a beszélgetést.
Valahogy megmaradt ezeknek az apróságoknak a jelentése minden külön magyarázat nélkül is.
Érezzük, hogy mit közölnek.
Fotó: Pixabay/airtank




