Hahó! Veszélyesek a „szendvics” bicikliutak!

Milyen jól mutat a zöld statisztikákban, amikor a városvezetés nagy büszkeséggel bejelenti az újabb és újabb felfestett kerékpársávokat. A valóságban azonban ezek sokszor nem a biztonságot jelentik, hanem pont az ellenkezőjét.
Annak idején egy életre megtanultam a leckét – nyolc öltéssel a térdemben –, hogy a tervezői illúziót nem kell készpénznek venni. Különösen akkor nem, amikor arról döntenek az íróasztal mögött, hogy egy kerékpárút biztonságos helyen van a parkoló autók és az autósáv közé szorítva.
A történetem egyáltalán nem egyedi, sőt. Ez a fajta infrastrukturális csapda lényegében az ország összes nagyobb városában megtalálható. Bármelyik megyeszékhelyen vagy forgalmasabb főutcán haladunk, ahol nincs külön megtervezett és fizikailag kivitelezett bicikliút, ugyanazt a hibát látjuk. A bicikliútnak nevezett felfestett terület nem más, mint egy sokszor már alig látható, lekopott sárga csík. Olyan,  amit közvetlenül a parkoló és a haladó forgalom közé passzíroztak be.
A szakma ezt a megoldást „ajtózási zónának” (dooring zone) nevezi.
Ez pont az, amire mindannyian átkozódva gondolunk: nem valódi közlekedésfejlesztés, hanem egy olcsó és lusta kompromisszum.
Sokan azt hiszik, hogy a parkoló autók figyelmetlen kiállása a fő probléma, pedig az a legritkább.
A valódi, teljesen kiszámíthatatlan veszélyt a gyanútlanul, hirtelen kinyíló gépkocsiajtó jelenti.
Amikor a biciklis vagy rolleres előtt hirtelen felcsapódik egy ilyen fémfal, a másodperc töredéke alatt kellene reagálni.
Értelmes, jó választás vagy menekülési útvonal azonban egyszerűen nincs.
Ha a kerékpáros ijedtében jobbra kormányoz, a parkoló gépkocsinak ütközik.
Ha reflexből balra rántja a kormányt, szinte biztos, hogy elüti a mögötte érkező autó.
Marad a harmadik verzió: a hirtelen satufék és a borulás, ami után szintén az úton haladó  forgalom alá eshet. Egyfajta orosz rulettet játszva.
A helyzetet tovább rontja, hogy miközben az úttestek és a sávok fizikai mérete évtizedek óta nyilvánvalóan változatlan, a járműveink drasztikusan meghíztak.
Elég megnézni a mai modern autókat vagy a városi terepjárókat (SUV).
Sokkal szélesebbek, mint a korábbi modellek. Így a kerekeik vagy a tükreik eleve ráérnek a felfestésre, vagy egyenesen belógnak a kerékpársávba. A két oldalról érkező fizikai és pszichés nyomás miatt a kerékpározás  nemhogy  a fenntartható közlekedés öröme, hanem az életben maradásért folytatott küzdelem  lehet.
A világ legtermészetesebb dolga, hogy a  kerékpárosok és a rolleresek sem akarnak maguknak bajt. Nyilván megpróbálnak a maguk módján védekezni a veszély ellen.
Mit tehetnek?
Felmennek a járdára.
Ezzel pedig azonnal elindul a dominóeffektus.
A hibás úttervezés egy szempillantás alatt áthelyezi a konfliktust a gyalogosok közé.
A járdán sétálók nem számítanak gyorsan haladó kétkerekűekre.
A jogos félelemből menekülő kerékpáros pedig hirtelen szabálytalanná és veszélyforrássá válik. Ráadásul sokszornem is jeleznek, hangtalanul érkeznek a gyalogos mögé, ezzel pedig már ők maguk alakítanak ki újabb balesetveszélyt.
Végeredmény:
Az autós szentségel a dugóban, a biciklis retteg, ha a kerékpársávban megy, ha pedig felmenekül a járdára, onnantól a gyalogos vált át rettegő üzemmódr
a. Miközben a probléma gyökere az elhibázott koncepció. Vagy a takarékosság…
Na de akár balesetek, esetleg emberéletek árán is?
Pedig van jó megoldás, csak a sorrendet kellene megfordítani. 
Nem kell feltalálni a spanyolviaszt, a működő nemzetközi (például holland) minták évtizedek óta előttünk vannak.
A modern, biztonságos várostervezésben a sorrend pontosan fordított.
A járda mellett fut a védett kerékpársáv (amit fizikai elemek, oszlopok vagy zöld sáv választ el), ezután következik a parkolósáv, és csak ezután jön a haladó autóké.
Ebben a felállásban a parkoló autósor maga a pajzs: ez védi meg a bicikliseket a száguldó forgalomtól. Ha pedig kinyílik egy autóajtó, az utasok nem a gyorsan haladó, nehezebben irányt változtató kétkerekűek elé, hanem a járda vagy a védőzóna felé szállnak ki. Itt a sebességkülönbségek sokkal kisebbek, és ami a legfontosabb: van idő és hely reagálni.
Amíg a városainkban a bicikliút csak egy gyorsan lekopó festékcsík marad az autók árnyékában, addig nem beszélhetünk valódi kerékpáros kultúráról.
Sőt, el sem várhatjuk azt.
A biztonság nem festék kérdése, hanem akaraté és jó tervezésé.
Pénzt is igényel, ez igaz, de mi a fontosabb?
Nem lehet, hogy az emberélet?
Fotó: Pixabay/MelSi
Megosztás
Sándor F.
Sándor F.