Az ember egész életében fizet.
Adót, járulékot, áfát, illetéket, ezt-azt. Már a megszületése is pénzbe kerül, aztán évtizedeken keresztül dolgozik, vásárol, fenntartja magát, és valamilyen formában folyamatosan hozzájárul az állam működéséhez.
A végén pedig sokan azzal töltik idős éveik egy részét, hogy megpróbálják összegyűjteni a saját temetésükre valót.
Van ebben valami morbid.
Persze lehet előre takarékoskodni. Lehet temetkezési biztosítást kötni, pénzt félretenni, rendelkezni arról, miből fizessék majd a költségeket.
Csakhogy a temetés nem egy új autó vagy egy nyaralás, amire jó érzéssel gyűjt az ember.
Sokan már attól kellemetlenül érzik magukat, ha szóba kerül, hogy kössenek biztosítást a saját halálukra. Nem azért, mert ne tudnák, hogy egyszer eljön, hanem mert egészséges ember általában nem szeret éveken át azon gondolkodni, mennyibe kerül majd a halála…
Mi lenne, ha legalább ezt a terhet levennénk az emberek válláról?
Nem luxustemetésre gondolok…
Nem arról, hogy az állam fizessen márvány síremléket, koszorúhegyeket, zenét, díszes urnát és több százezres vagy milliós szertartást.
Hanem egy valódi minimumról.
Például:
hamvasztás, a legegyszerűbb megfelelő urna, búcsúztatás a sírnál, majd szórás, vagy – ha van rá lehetőség – az urna elhelyezése egy már meglévő családi, vagy olcsó sírhelyben.
Ennyi lenne az államilag biztosított alap.
Ha a család szebb urnát szeretne, ravatalozóban ravatalozást, külön szertartást, új sírhelyet, sírkövet, virágot, zenét vagy bármi mást, természetesen megtehetné.
Csak a különbözetet kellene kifizetnie.
Ha tehát az állam által biztosított alaptemetés meghatározott összegbe kerül, a hozzátartozók pedig egy ennél drágább temetést választanak, az állam állná az alapcsomag értékét, minden ezen felüli költséget pedig a hozzátartozók.
Egyszerű.
Hozzátartozónk halála után ne kelljen bizonygatni, hogy szegények vagyunk
Maga a helyzet is abszurd.
Meghal valakinek az anyja, apja, házastársa vagy testvére, az ember még fel sem fogta igazán, mi történt, közben pedig már azt számolja, miből lehet eltemetni.
Ha nincs pénze, elkezd segítséget keresni.
Rokonoktól kér. Ismerőstől, önkormányzathoz megy. Gyűjti a papírokat, igazolásokat, egyik hivatalból a másikba lohol, igazolja, hogy mennyi a jövedelme. De ezzel csak annyit ér, hogy majd, ha eltemette hozzátartozóját, az össz papír mennyiség beadása után elbírálják, és egy töredékösszeget kézhez kap. Ha kézhez kap, ha az önkormányzat úgy áll. Kis településeken nagy eséllyel nem lesz belőle semmi. Ott, ahol a legszegényebbek élnek.
Jobb esetben banktól kölcsönt vesz fel, vagy ha onnan nem kaphat, akkor jön az uzsora.
Miért kell még a halálból is minden emberi érzésen átgázoló üzletet csinálni?
Ennek nem lenne szabad így működnie.
A legalapvetőbb, tisztességes búcsú egy olyan jog, aminek mindenkit meg kellene illetnie. Függetlenül attól, hogy miniszter, jogász, utcaseprő, tanár, vagy gyári munkás, esetleg hajléktalan valaki.
Méghozzá alapszolgáltatásként.
Az időseknek sem kellene a saját temetésükre gyűjteni
Az egész történet egyik legszomorúbb része, hogy rengeteg idős ember – segítve gyerekeiken, rokonaikon – félretesz erre. Nem kevés összeget, és nem azért, mert lazán jut rá. Saját magán takarékoskodja meg, hogy később majd valaki normális körülmények között nyugalomra helyezze.
Félrerak tízezer forintot, húszezret, amennyit tud. Évekig őrizgeti. Közben lehet, hogy magán spórol, mert „annak a pénznek meglenne a helye”.
Kerülne pénzbe – de nem minden pluszkiadás lenne új
Természetesen ennek a rendszernek lenne költsége, de előnye is. És nem is kicsi.
Az államé lenne az alaptemetés költsége. Valahol mi állnánk azt is, ez nyilvánvaló. Nem érdemes úgy tenni, mintha ingyen lenne.
Csakhogy ma is költ közpénzt a rendszer különböző önkormányzati temetési támogatásokra, amelyekhez ráadásul ügyintézés is tartozik.
Ebben a rendszerben az ügyintézés nagy része szükségtelenné válhatna. Nem kellene minden egyes családnál külön megvizsgálni, hogy rászorul-e temetési támogatásra.
Nem kellene bizonygatni a rászorultságot.
Nem kellene ugyanazokat az iratokat különböző hivatalokban újra és újra kezelni.
Az alaptemetés pedig nem készpénzes támogatás lenne.
Az állam egyszerűen kifizetné a meghatározott szolgáltatást a temetkezési vállalkozónak. Ezek a szolgáltatások fixek lennének, nem választható alapon, de a minimum, normál, tisztességes búcsúhoz való jogot biztosítanák.
A temetkezési vállalkozóknak sem feltétlenül lenne rossz üzlet
Elsőre valószínűleg nem minden temetkezési vállalkozás örülne egy államilag meghatározott alapcsomagnak.
Hiszen a temetés ma komoly üzlet.
Másfelől viszont minden ilyen temetés mögött biztos fizető állna: az állam.
Lehetne országosan vagy területenként meghatározott alapdíj, és az arra szerződő szolgáltatók pontosan tudnák, hogy ezt a pénzt megkapják. Ráadásul valószínűleg továbbra sem mindenki választaná kizárólag a minimumot. Sőt – rövid időn belül ugyanaz lenne a helyzet, mint most, nagy része a megrendelőknek jobb szolgáltatást választana.
A többség azt mondaná nagy eséllyel, hogy ha már búcsúzik az édesanyjától, édesapjától vagy társától, szeretne ennél valamivel többet.
Szebb urnát, díszes ravatalozást, virágot, koszorúkat, orgonát, kórust… jobb, közelebbi parcellában sírhelyet.
A család ezt továbbra is megvehetné. Csak nem nulláról indulna a számla.
A minimum méltóság nem lehetne pénzkérdés
A halál az egyik legbiztosabb dolog az életben.
Mégis úgy kezeljük, mintha kizárólag magánügy lenne, amelynek anyagi következményeivel minden család boldoguljon, ahogy tud.
Pedig talán érdemes lenne egyszer feltenni egy másik kérdést.
Ha egy ember leél egy teljes életet ebben a közösségben, akkor tényleg olyan nagy elvárás lenne, hogy amikor örökre távozik, az állam megadja neki, állampolgáraként a méltó búcsú lehetőségét? Akkor is, ha szegény?
A luxust fizesse az, aki megteheti. Viszont aki nem olyan tehetős – ebben a nehéz élethelyzetben nem kellene még jobban megalázni.
Fotó: Pixabay/keesluising




